Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Kilenc🍀

Hevesen lépkedtem a még üres udvaron. Nem igazán tudtam, mit csinálok, azonban Dávid szavai valamiféle erőt adtak nekem. Lefékeztem Casey-ék kolesza előtt és felnéztem az épületre. Kívülről hasonlított a miénkre, ám még lentről is kissé lepukkantabbnak tűnt. Nem véletlenül mindig a mi szobánkban gyűlünk össze.
A ház bámulása közben rájöttem, hogy Casey valószínűleg még csak az ágyban ébredezhet. Túl korán volt ahhoz, hogy bármelyik normális értékrendű diák teljes harci felszerelésben készen álljon elkezdeni a napot. Ugyan Dávid hibájából voltam abszurd módon teljesen éber és kialvatlan egyszerre, ám kivételesen mégsem tudtam haragudni rá. Leültem az épület előtti padra és mosolyogva megráztam a fejem. A nyár utolsó sugarai forrón melegítették az arcom. Örültem, hogy a reggelek még melegek voltak és semmiféle jele nem volt az időjárásban annak, hogy beköszöntött az ősz.
Több, mint fél órán keresztül vártam a padon terpeszkedve, miközben minden ajtónyílásra felkaptam a fejem. Éppen a Trónok harca első részét néztem újra, amikor Casey végre kilépett a kapun. Ösztönösen fel akartam pattanni, ám az utolsó pillanatban leállítottam magam. Nyugodtnak kell maradnom. Lassan felálltam és intettem neki. Mosolyogva visszaintegetett és megállt előttem.
– Mit keresel itt? – nézett rám kíváncsian.
– Dávid valamiért teljesen indokolatlanul felébresztett a hajnalok hajnalán, szóval gondoltam kihasználom a felszabadult időmet és eléd jövök – vontam meg a vállam mosolyogva.
– Értem – nevette el magát – Ez kedves tőled Martin – mosolygott rám és a vállamra tette a kezét – Gyere, foglaljuk be a legjobb helyet a közös óránkon.
Vidáman beszélgetve jutottunk el a kolesztól a terembe. Nagy könnyebbségnek tűnt, hogy csak három percet kellett sétálni. Budapesten több mint fél órát tömegközlekedtem minden reggel, hogy eljussak a suliba.
Mikor beértünk, páran már ültek egy-egy asztalnál, de még volt fél óra csengetésig. Kiválasztottunk két helyet az ablak mellett és lepakoltuk a táskáinkat. Casey leült és kibámult az üvegen.
– Hallod Casey – zökkentettem ki bambulásából, mikor lehuppantam mellé – Nem akarunk csinálni valamit?
– Mire gondolsz? – fordult felém enyhén értetlenül.
– Nem tudom, valahova elmehetnénk egyik délután – vontam meg a vállam. Próbáltam komoly maradni és valamennyire sikerült is, amire nagyon büszke voltam.
– Jó ötlet! – mosolyodott el – Megmutatom majd neked a kedvenc helyeimet Dublinban.
– Benne vagyok – bólintottam.
Miután bejött a terembe a tanár és elkezdődött az óra, rájöttem, hogy a Dávid által ajánlott technika tényleg működik. Nem játszottam meg magam, csak megpróbáltam nyugodt maradni és egészen jól sikerült. Sikeresen ledumáltam egy randit Casey-vel és nem is volt annyira ijesztő. Legalábbis azt hiszem, hogy randit. Talán. Remélem.

Nagyon gyorsan eltelt a második nap. Sok új embert megismertem, azonban a nevüket sajnos nem igazán tudtam megjegyezni. Minden órán különböző összetételű csoportokba voltunk osztva, így szinte az összes barátommal találkoztam. Ennek ellenére tanítás után, amikor a keresésükre indultam, valahogy senkit sem találtam. Olyan volt, mintha hirtelen felszívódtak volna. Azonban mivel már nagyon éhes voltam, feladva a kutatást gondoltam elugrom a büfébe. Még az is lehet, hogy ők is ott vannak.
Amikor odaértem, megéreztem a hamburger és a hotdog illatát keveredni a levegőben. Kelletlenül beálltam a sorba aztán miután megkaptam a kajám, kerestem egy árnyékos asztalt és leültem. Jólesően elkezdtem majszolni a bucit, amikor egy lány hirtelen lehuppant velem szembe. Abbahagytam az evést és ránéztem. Nem igazán tudtam mire vélni a megjelenését, azonban nem kellett sokat gondolkoznom. Állával rátámaszkodott a könyökére és előrehajolt.
– Te ismered Dave-et, igaz? – kérdezte köszönés nélkül és a szemembe nézett. Nagyon erős parfüm illata volt, ami hozzáadódva az étel szagához elég fullasztóan hatott. Próbáltam nem elköhögni magam, hiszen egyenesen az arcomba bámult.
– Így van – bólintottam enyhén fulladozva. Nem igazán volt kedvem bármi mást hozzáfűzni ehhez. Vártam, mit akar, hogy utána folytathassam az ebédemet.
– Mondj pár dolgot, amit szeret! – dőlt vissza és bűbájosan elmosolyodott. Fejét oldalra hajtotta és várta a válaszomat. Most komolyan, mégis mi a szar történik?
– Nos... – néztem oldalra. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Dávid nagyon sok dolgot szeret. Például a tinilány sorozatokat vagy a hajzseléket. Szereti mutogatni a hasát és az edzőtermekről beszélni. Szeret kitalálni értelmetlen dolgokat és rákényszeríteni az akaratát másokra. Azonban néha úgy érzem, hogy legfőképpen engem idegesíteni szeret. De ezek közül sajnos egyik sem olyan, amit egy ilyen abszurd helyzetben meg lehetne osztani valakivel.
Visszanéztem a lányra.
– Sportolni – bólintottam végül. Reméltem, hogy ez a válasz kielégítő lesz számára, azonban ő nem mozdult előlem. Platinaszőke haját csavargatva fürkészte az arcom. Kezdtem elég kellemetlenül érezni magam.
– És még? – húzta fel tökéletes ívű szemöldökét. Sóhajtottam és elkezdtem kutatni az agyamban.
– Egy sorozatot. Valami olyasmi a neve, hogy River. Vagy Lake. Nem tudom... – vakartam meg a tarkóm.
– Ahj, nem tudom, miről beszélsz – sóhajtott hangosan – Valami használhatót nem tudsz? – nézett rám szenvedő tekintettel. Sminkje a melegben enyhén el volt folyva a szeménél. Fogalmam sem volt, miért kent ennyi mindent magára ebben a hőségben.
– Kérdezd meg inkább te magad – vontam meg a vállam. Higgadt maradtam, ám már kezdett idegesíteni. Nem is értettem, erre mi szükség. Ha rá akar nyomulni, akkor tegye, de engem hagyjon ki belőle.
– Jó, mindegy. Köszi a nagy segítséget... – hányta a szememre keserűen, majd felpattant és egy kelletlen köszönés kíséretében elsétált. Ez gyors volt. A távolodó alakja után néztem. Legalább elment. Megráztam a fejem aztán tovább folytattam az idő közben már kissé kihűlt hamburgerem elfogyasztását.

Pár órával később a telefonomat nézegetve hevertem a kanapén a szobámban. Éppen a húgommal chateltem. Hiába, azért hiányzik ez a kis hülye.
Éppen egy vicces, torzító filterrel küldtem neki egy szelfit, amikor valaki berontott a szobába.
– Óóó Marty – kiáltotta Dávid, amint belépett a helyiségbe. Fájdalmasan ráemeltem a tekintetem.
– Mit szeretnél? – nyújtóztam ki és lezártam a telefonom. Ő odajött a kanapéhoz és mellém telepedett. A távirányítóért nyúlt, azonban nem kapcsolta be a készüléket, csak maga elé helyezte és felém fordult.
– Hova rohantál reggel? – érdeklődött.
– Azt hiszem, segített nekem az, amit mondtál – vontam meg a vállam és óvatosan felpillantottam. Dávid elvigyorodott és átkarolta a vállam.
– Tudtam, hogy szükséged van Dave papára – veregette meg a hátam és összeborzolta a hajam, mintha egy kisgyerek lennék. Nem állt szándékomban, ám elnevettem magam. Ellöktem a kezét és belebokszoltam a karjába.
– Nincs senki olyan, hogy Dave papa – röhögtem.
– Nem ez a lényeg – csitított el – Most megtervezzük a duplarandi részleteit! – vigyorgott.
– Hova akarunk menni? – kérdeztem. Ugyan az esetek nagy részében fárasztónak tartottam az ötleteit, ám ezúttal valahogy én is fel voltam villanyozódva.
– Az egyetlen hely, amit ismerek, az a suli melletti kisbolt – vonta meg a vállát.
– Jól hangzik – fintorogtam.
– Na, várj csak! – pattant föl aztán a táskájához rohant és elkezdett kutatni benne. Kivett egy füzetet meg egy tollat aztán visszahuppant a kanapéra és felém fordult.
– Ez mi? – vettem el tőle. Az egész teljesen üres volt. Ő visszavette tőlem és a szemembe nézett.
– Ez a szövetség füzetünk – mondta aztán csupa nagybetűvel ráírta az elejére, hogy „Marvid 85".
– Írd alá! – tolta elém és egy általa húzott, kissé ferde csíkra mutatott, ami fölé ő már odafirkantotta a saját aláírását.
– Legyen – sóhajtottam és én is odabiggyesztettem a nevem.
– Első pont: helyszín – körmölte le aztán rám nézett. Még mindig egyikünknek sem volt ötlete, hova kéne vinni a lányokat. Megkérdezni sem tudtunk senkit, hiszen éppen azok elől titkoltuk el, akiktől érdeklődhettünk volna ilyesmi felől. Tehetetlenül sóhajtottam, azonban hirtelen támadt egy ötletem.
– Gyere! – ragadtam meg Dávid karját és magammal rántva őt felálltam a kanapéról – Most elmegyünk randizni!