Önazonosság

6 - Vér

Éjjel kettő van, felkelek, mert a csap csöpög.

Nem mondtam el Bodnárnak. Még. Talán csak bebeszélem ezt is magamnak, de még senkivel nem tűnt ilyennek a beszélgetés. Milyennek? Semmi nagy dolgot nem mondtam, csak semmiségeket magamról, de valamitől ez mégis más volt.

Huzat van, hát becsukom az ablakot. Lenézek a parkra. Sötét minden, de a távolban a város narancsszín fényei ugrándoznak, ezzel pedig hangok, autók búgása, vonatzakatolás párosul... Monoton, ringató zaj, amihez már minden sejtem hozzászokott. Homlokommal az ablaküvegnek támaszkodom, és lehunyom a szemem. Tik, tak, tik, tak. Köhögni kezdek, és muszáj a fürdőszobába rohannom. Valami sárgás színű váladékot köhögök fel, amitől rettenetesen megijedek, ettől pedig felmegy a vérnyomásom, és úgy elszédülök, hogy azt hiszem, el fogok ájulni. Ez azonban nem történik meg. Egy hatalmas pohár víz után kitisztul körülöttem a világ, de az erőlködéstől még mindig lángokban áll a torkom, emellett nehezemre esik levegőt venni, és a gyomrom reszkető, nyugtalan göcsként szorítja a belsőmet, mintha valaki belülről akarna szétcibálni. Apor nincs sehol.

A reggelem, a délelőttöm és a délutánom szörnyű volt. Sokszor környékezett a sírás, ez valószínűleg másnak is feltűnt. Este kocsmába megyek Dezsővel.

A tükérkepem cseppet sem vonzó; a szakállam jelentősen megnőtt, világos szemeim mélyen beesnek az arcomba, melyen sötét árnyékok húzódnak. A látvány nem függ össze azzal, amennyire jól kezeltem az egészet eleinte. Fekete farmert veszek fel, kockás inggel - mondjuk nincs valami nagy választékom, elég átlagos ruháim vannak, hiszen senkinek nem akarok tetszeni, még magamnak se. Valahogy nem érdekel a dolog, és azt veszem fel, ami éppen legfelül van a szekrényben, nem sokat gondolkodom.

Egy nem túl népszerű, külvárosi kocsmában találkozunk. Márványos farmert, fekete pólót visel, éppen telefonál, de ahogy meglát, elköszön és leteszi. Ezt követően kézfogás, leülünk egymás mellé, sört kérünk.

Furán érzem magam. Régi emlékek törnek fel, amikor még nőket szedtem fel itt egy jó éjszaka reményében... Most pedig halálos betegként ülök, beszélgetve egy egyetemista társammal. Őrület az élet.

– Ne haragudj rám – mondom kissé félénken.

– Tessék? Miért kellene haragudjak? – Dezső arca meglepetésről árulkodik.

– Mert egy ilyen balfasszal kell az idődet eltöltsd.

– Én őszintén kíváncsi vagyok rád, valamiért mindig is érdekesnek tartottalak. Lehet ez hülyén hangzik, de ez az igazság. – Zavarban van, de nem értem miért. Nekem kell zavarban lennem, én szoktam el a beszédtől és az emberektől, neki nincs oka, hogy ilyen legyen.

Megjön a sör, némán iszogatunk. Régen ittam más társaságában. Jól esik a keserű lötty, a hideg, habos–selymes folyadék a fáradt torkomnak. A kocsma hangulatára a szürkeség jellemző, de ez a szürke sokkal inkább megnyugtató, mint unalmas vagy piszkos. Enyhe füstszag áramlik be a teraszról, az ablakokon keresztül pedig a nem túl forgalmas, sötétedő utca képe látható.

Két csaj jön be, az egyik hosszasan megbámul minket. Világos hajú és bőrű, alacsony, csinos lány, elegáns, piros ruhában, első benyomásra azt gondolná az ember, hogy nem egy ilyen lepukkant hely illik hozzá.

Nagyot kortyolok a sörömből, majd egy mély lélegzetvétel után önmagamat is meglepve beszélni kezdek.

– Két hete durva dolog történt.

– Mennyire durva? – kérdezi Dezső óvatosan, anélkül, hogy rámnézne.

– Öngyilkossági kísérlet.