3 - Szikra

96 21 4
                                    


Villamos. Repülnek és egybefolynak az épületek, az autók, a házak, a víz, a szél.

Minden él és mozog, minden itt van körülöttem, érzékelhetem, és láthatom a dolgokat. Hihetetlen.

- Köszönök mindent, Olga néni. Igen, magas a vérnyomásom, és elájultam. Még nem fordult elő eddig, nem tudom mi történhetett. Köszönöm szépen, hálás vagyok nagyon.

Ülök a szobában, zabkását eszem. Lenézek a parkra, ami a tömbház közelében van, és eddig gyűlöltem. Soha nem láttam még olyan szép, élénk zöldet, mint a fák lombjai ezen a napon.

Unatkozom. Jobb híján firkálgatni kezdek, ez legalább hasznomra is válhat. Emlékezetből lerajzolom a kórházi ágyamat, valakit, aki rajta fekszik, a testéből pedig fák nőnek ki. Fák. Rengeteg, hatalmas lombú mogyorófa. Nem is néz ki rosszul a vázlat. Általában nem néznek ki rosszul a rajzaim, csak ritkán van kedvem hozzájuk. Meg elég értelmetlennek is látom. Ez viszont kivételesen tetszik, és Apor is megjegyzi, hogy nem rossz. Ez nagy szó tőle. Művészet és öltözködés terén igazán kényes és válogatós.

Találok egy régi vásznat a szekrény mögött, amire gyorsan átmásolom a vázlatot. A nap éppen besüt a szobába, és a festőállvány sárgás fényben úszik. A vászon piszkosfehér anyaga annyira szép, hogy sajnálok ráfesteni. Végül mégis ráveszem magam, és nem bánom meg. Akrillfestékkel világoszöldet keverek, és egyből a fák lombjaival kezdem a színezést.

Észrevétlenül telnek el a percek, és már az ágy fehér matracát is kifestettem. Háttérnek az eget rajzolom. Tizenöt felhővel, pont ahány szem altatót ettem meg tegnap. A tizenöt felhő én vagyok. Az ágyon fekvő alak pedig a halál. Az ő megfestését hagyom utoljára.

Meglepdőm, mikor az órára nézve tudatosul bennem, hogy már két óra eltelt. A végeredmény jó lett, és hihetetlen módon tetszik, amit csináltam. Úgy érzem, ez valami. Egy darab belőlem. Talán ezt érzi a többi egyetemista? Önmegvalósítás, önkifejezés? Ér ez egyáltalán valamit, vagy bebeszélem magamnak, hogy jó lett, amit csináltam?

Aportól nem merek kérdezni semmit, nem is tudom, hol van. Percek múlva még mindig a képemet bámulom. A kezem tiszta festék, és most először nem szitkozódom emiatt, hanem nagyon is tetszenek az apró, egybemosódott színfoltok a tenyerem élén, és a hosszú, csontos ujjaimon. Bámulom a képet, és felteszem magamban a kérdést: eddig miért nem festettem ezt meg? Miért csak most? És miért pont én, miért nem festette meg valaki más ezt a képet?

- Mert csak te vagy képes rá, Noel. Csak te, csak most, csak ebben az állapotban. Gyönyörű lett.

Elmélyülten figyeli az elkészült festményt, én pedig képtelen vagyok megszólalni. Erről szólna a festés? Ezt csinálja más nap mint nap? Hihetetlen érzés, nagyon nehéz szavakban kifejezni. Látom magam előtt az elmémet. Az elmúlt napomat. A majdnem-halálomat, a gondolataim vergődését. És látom benne a szépséget, amit a kinti fák nyújtanak, amiket eddig figyelmbe sem vettem, vagy épp utáltam.

- Ez egy jó dolog. És most jelenleg elégedett vagyok. - Óvatosan ejtem ki a szavakat, mert félek, hogy elmúlik ez az újszerű érzés.

- Mióta létezem, most hallottam ezt először a szádból.

- Nem tudom, mi ez.

- Jót festettél. Király vagy.

Csak nézem a képemet, és egyre inkább nem értem, eddig miért nem festettem semmit így. Újra megszülettem. Ez biztos. 

ÖnazonosságWhere stories live. Discover now