Önazonosság

4 - A fiú

Mi ez? Nincs hányingerem, amikor a tükörbe nézek, és nem szitkozódom folyamatosan a reggeli készülődésem során. Milyen különös.

Pár percig még elveszek a tegnapi festményemben, azután megcsinálom a zabkását, a kávét, és amíg ez a kettő hűl, megmosom a fogam.

A tükör megijeszt.

Hatalmas, kék szemeim tiszták, fényesek, fekete karikák nélkül. Körülbelül tizenkét órát aludtam az éjjel – szerintem babakorom óta nem volt ilyen. Nincs kedvem borotválkozni, de nem is néz ki rosszul a sötét borostám. Világosbarna hajamat futó mozdulatokkal átfésülöm, megmosom a szemeimet, majd villámgyorsan lezuhanyzom.

A reggeli jól esik. Most egyedül vagyok, és hátborzongatóan nyugodt. Eszembe jutnak az elmúlt napok eseményei, de gyorsan lapozok egyet, és az elmém visszatér a pihentető ürességbe.

Farmert, fekete pólót, és zöld inget veszek fel, egy kopott bőrcipővel. Ráérősen sétálok le a buszmegállóig, és szemügyre veszem a park minden egyes rezdülését. Zöldellő fák, harmattól csillogó levelek, nyílni készülő tavaszi virágok, és friss illat, ami szinte simogatja fáradt tüdőimet. Még egy szál cigit sem szívtam el, soha az életben.

Háromnegyed órányi buszozás után megérkezem az egyetem épületéhez. Észrevétlen vagyok mindig a többiek között. Nem azért mert szürke lennék, csúnya, vagy unalmas kinézetű, hanem mert én eldöntöttem, hogy észrevétlen senki leszek. Most úgy érzem, jól esne, ha valaki köszönne, vagy rám nézne – de persze ezt senki nem teszi. Én alakítottam ilyenné saját magam, és eddig még soha nem bántam meg.

Az első órán olajfestékkel dolgozunk. Valami tök unalmas, Kovács nevezetű pali a tanárunk, akivel még egy fél mondatot sem beszéltem soha. A Bodnár Dezső nevezetű fiú mellé ülök le, aki jelenleg a barátnőjével beszélget.

– Igen, szívem. Tökéletes lesz ez a ruha jövő szombaton, de nem tudom, miért számít most a véleményem. Vagy már olyan nagylány, hogy egyedül is kitaláld, milyen rongyba bújsz.

– Dezsi, ne legyél már ilyen! – A lány hangja enyhén szólva irritáló.

Előveszem a festékeimet, kihegyezem a grafitceruzáimat, és most először figyelek arra, mit beszélnek a körülöttem lévők. Persze ők ezt nem tudják, hiszen megszokták, hogy úgysem reagálok semmire. Eddig ismeretlen hangokat, mondatokat hallok, mintha mindez idáig süketként éltem volna.

– Figyelj Dius, nekem mindenhogy tetszel. Bánom is én, melyik ruhát veszed fel. – Bodnár lustán ejti ki a szavakat, és valahogy a levegőben van, hogy fárasztja a csaj.

– Ha téged nem érdekel, akkor megint egyedül megyek bulizni, rendben?

– Tőlem, menj.

– Múltkor is ezt mondtad!

Bodnár fáradtan felsóhajt. – Menj, szívem, viselkedj csak úgy, mint egy szingli kis picsa. Semmi gáz nincs. Már megszokhattad, hogy mindent elnézek neked.

– Hogy kinyílt a csipád. Eszem megáll tőled, komolyan mondom.

Dia feláll a cuccaival együtt, és a terem egy távoli pontjában foglal helyet. Dezső dühösnek látszik, de nem szól semmit. Szénceruzával skiccel egy papírlapra, keze erőteljes, feszült mozdulatokat ír le. Erős ujjai szinte elfehérednek, úgy szorítja a ceruzát.

Megfordul a fejemben, hogy megszólítom, de meggondolom magam.

Belép a tanárunk, felírja a táblára a mai nap témáját. Virágtemető. Tudnék erről festeni, de akadályoz a rengeteg ember körülöttem. Kinézek az ablakon, ami a nagyváros forgatagára nyújt kilátást, azután észrevétlenül Diát kezdem vizslatni, aki néhány emberrel együtt vidáman nevetgél és csacsog.