BE SOMEBODY ||Alastor x Oc|| ✔️

|17. Találkozás |

| Elias |

-Üdv.

A hangom egyszerre volt feszült, barátságos és ijedt. Nem tudom, hogy ezt az igencsak kevert hangszínt észrevette-e az immár előttem üldögélő démon, de remélni mertem, hogy a válasz "nem" lesz.

Lassan kitoltam a székemet, majd leültem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, hogy hogyan kezdeményezzem a beszélgetést, viszont a pincér valamennyire el tudta terelni a gondoaltaimat, hacsak arra a kevéske időre is, míg megkérdezte hogy milyen italt szeretnék.

Ugyanazt kértem, mint a múltkor, viszont észrevettem, hogy Vox minden tudóan elmosolyodik, mikor meghallja az "egy felest" mondatomat. Felvontam egyik szemöldökömet.

-Mi az?-Szegeztem neki a kérdést, de csak megrázta a fejét.

-Úgy hiszem, igencsak ízlik neked a felesük.-Van a hangjában valami, amely kicsit sem bátorít engem ahhoz, hogy a kelleténél több ideig maradjak itt. Valami ismeretlen sötétség sugárzik nem csak abból, ahogyan beszél, de magából az egész lényéből.-Na de...-Összecsapja a két tenyerét, majd összekulcsolva az ujjait az asztalra teszi azokat-Térjünk is a tárgyra, nem, Mateo?

Megint. Megint a régi nevemen szólít. Minden egyes pillanatkor, mikor meghallom, az elveszett életem jut eszembe, s közben vagy ezernyi kés kezdi el vadul, kegyetlenül szurkodni mellkasomat.

-De igen.

Megköszörüli a torkát, majd lassan körbe tekint, mintha akárki is hallgatózhatna körülöttünk. Egyik kezemmel a poharam felé nyúlok, és beleiszok. Kissé elfintorodok, ugyanis újból olyan kesernyés íze van, mint a múltkor. Ez viszont, nagyon, de nagyon rossz előérzetet kelt bennem, ezért nem is iszok belőle többet.

-Szóval...Tudod az ajánlatomat. Visszaviszlek az élők soraiba a Holtak Könyvével.

-Ez a rész világos. De te biztos, hogy kérsz valamit cserébe, nem igaz?

-Hm~ Hm~-Kuncog-Igazad van. Ugye, ismered a Rádió Démont?

A szívem eszeveszett ütembe kezd, ám ez nem a szerelem miatt van. Az adrenalin, a védő ösztönöm egyből végigszáguld a testemen, amint kapizsgálni kezdem, mit akar. Alastor említette, hogy nem kedvelik egymást Voxal.

-Nos...Őt kérem. Cserébe az életedért.-Elvigyorodik, én pedig hirtelen egyre kisebbnek és kisebbnek érzem magamat. A külvilág minden egyes zaja megszűnik körülöttem, és minden egyes idegszálammal koncentrálnom kell arra, hogy az idegességemtől, mely ilyen hirtelen tört rám, ne kezdjek el mindent lebegteni. Pedig Alastor kiképzett engem rendesen, mégis, most úgy érzem, hogy az a hat nap, amit végig edzettünk a semmibe foszlott, és bármikor kiugorhat a kezeim közül az irányítás.

-Hogy érted ezt?-A hangom rekedtes, legszívesebben ráordítanék, és méregtől telve neki rontanék, de a józan eszem, és Alastor szavai meggátolnak ebben. "Sokkal erősebb nálad, egy szempillantás alatt képes lenne megölni téged. Ne kezdeményezz harcot, de azt se feledd el, hogy én mindvégig ott leszek a közelben, és figyelni foglak titeket."

-Ugyan már!-Nevet fel-Te is tudod, hogy lehet ezt érteni a Pokolban. Csald el őt hozzám, erőtlenül, hogy aztán végre a földbe tiporhassam őt!

Hirtelen állok fel a székemből, s nem foglalkozva azzal, hogy a látásom újból kezd kissé homályossá válni, Voxra tekintek.

-Nem. Nem fogom elárulni őt, semmiképpen.-Látszik rajta, hogy megleptem. A hangomban megtalálható magabiztosság pedig belőlem is ugyanezt a reakciót váltja ki, habár én nem mutatom ki azt.

-Elárulni? Tán olyan közel vagytok egymáshoz, hogy ez annak számítson?-Kérdőn felvonja egyik szemöldökét, egyik kezével immár a fejét támasztja meg. Mikor nem felelek, de meglátja az arcomon kirajzolódó halvány pírt, gúnyosan elneveti magát-Ohhh, milyen édes! Szép is a szerelem, nemdebár?

-Szóval így állunk. Ez lenne a te ajánlatod, Vox?-Távolabb lépek -Ezesetben a válaszom nem.

-Gondold meg, miről is mondasz le, Mateo!-Kihangsúlyozza a nevemet, amitől ugyanaz a bizsergés fut végig a gerincemen, mint amit a koncerteimen, a színpadon állva is szoktam érezni.

-Meggondoltam.-Felelem fél percnyi csend után, melyet azt hiszem, Vox reménykedéssel töltött el. Egy szó nélkül hátat fordítok neki, és egy "Viszlát"-ot motyogva elsprintelek onnét, egyenesen ki az ajtó felé, amin nem olyan rég még befelé igyekeztem.

Nem. Akármennyire is hiányzott a régi életem, nem tehetem meg azt Alastorral, hogy a lelképe taposok, és elárulom őt. A kiszolgáltatott énjét egyedül én ismerhetem, Vox pedig tartsa távol magát tőlünk. Nem érdekel, hogyha soha többet nem lesz ilyen alkalmam sem, akkor sem fogok hátat fordítani a páromnak!

Kissé feldúltan lépek ki, a cipőm hangosan dobban egyet, mikor mérgemben a talpamat a földhöz vágom. Kissé sajog, de nem érdekel.

Az egyre homályosodó látásom mellé azonban a világ meg forogni is kezd, és a bolt oldalának támaszkodva kell megtámasztanom magamat ahhoz, hogy ne dőljek el, és a fejemet beverve ne vesszem el az eszméletemet. Már, ha ez így lehetséges lenne.

A fejemben ugyanolyan fájdalom szalad végig, mint néhány napja. De fogalmam sincs, hogy pontosan mitől van, a gondolataim villamgyors találgatásával sem jutok semerre sem.

-Elias?-Alastor hangjára kissé összerezzenek, de nem szólok egy szót sem.-Kedvesem, mi a baj?

Ahogy rám tekint, a szemeiben döbbenetet vélek felfedezni. Aztán, mielőtt bármit is mondhatnék, a világom egyre sötétebbé válik. Minden erő kiveszik a testemből, érzem, hogy a lábaim ólomsúlyúak lesznek, és, hogy a szellő lágyan körbefonja testemet, ahogy dőlni kezdek.

De két kar rögtön közre fog engem. Ugyanolyan óvatosan teszi, mint mindig, s az utolsó dolog, amit még megpillantok, az Alastor méregtől vörösrő szempárja, melyekkel egy bizonyos irányba tekint.