A természetfeletti

Bevezetés

„Lelkemnek rózsafája,

Szívemnek egyetlen mátkája,

Mondd, fogsz-e még szeretni,

Ha már nem leszek képes nevetni?"

Igen tudom, hogy nem a legjobb írásom, de szeretem ezt csinálni. Szeretek verseket, regényeket írni. Olvasni őket méginkább. Tucatnyi regényt olvastam már. Nagyrésze mindig happy end-el végződik. Akármilyen kiszámítható is a vége, mégis van benne valami, ami késztet arra, hogy tovább olvassam. Irigylem azokat, akik felmerik vállalni az írásaikat. Nekem sosem lenne hozzá elég vér a pucámban, hogy odaadjam valamelyik „művemet" is egy kiadónak. A regényeim általában saját tapasztalatokon alapul. Igyekszem naplószerűen csinálni, hogy talán ha egyszer lesz hozzá bátorságom, hogy megmutathassam valakinek, aki méltó rá. Lehet ez butaság, de elkövettem már azt a hibát, hogy olyan embernek mutattam meg az írásaimat, akinek nem kellett volna. Szánhatom-bánhatom, de változtatni nem éppen tudok a múlton.

Persze azért nem csak írok és olvasok. Filmeket is nézek, ha éppen nem adták ki könyvben hamarabb, vagy csak érdekel, hogy a filmesek mit hoznak össze egy-egy könyv alapján. De bevallom, elég nagy csalódásként ért egy-két film. Szóval ha alkalmam van rá, akkor inkább megveszem a könyveket, hogy utána a polcomon porosodjanak. De a könyvek legalább állandóak. Arról nem is beszélve, hogy az én fantáziámon múlik, hogy hogyan is néznek ki. Szeretem elképzelni az egyes történéseket. Olyankor azt képzelem, hogy én vagyok a főszereplő. Hogy épp engem ölel valaki szorosan, vagy csókol hevesen. Hogy nekem vall szerelmet. Engem küldenek el a picsába. Vagy rúgnak ki a melóból, mert nem érek be sosem időben. Ha velem történnének ilyenek, nem mondanám, hogy unalmas az életem. Az egyetlen izgalom, ami velem történik az az, ha futnom kell. A busz után, vagy esetleg a suliban tesi órán. Jó, oké, beismerem. Szar életem van. De nem volt ez mindig így. Régen nem tudtak volna a kezembe nyomni egy könyvet azzal a céllal, hogy olvassam el, mert tudják, hogy tetszeni fog. Utáltam az irodalmat, a sulit, egyszerűen mindent. Tipikus kamaszlány életet éltem. Első év a gimiben, első csók, első szerelem, első csalódás. Talán a csalódás része terelt az irodalom irányába. Azóta persze eltelt pár év. Érettebb lettem, bölcsebb is talán, és gyorsabban futok a buszhoz. Igaz, hogy ugyanabba a suliba járok.

A szüleim nem igazán értik, hogy miért olvasok ennyit, vagy hogy miért veszek minden második hónapban egy jegyzetfüzetet. Elég sokszor telik meg a fejem egy csomó dologgal, amit általában vagy leírok, vagy kínomban olvasok, hogy elfelejtkezzek róluk. Magamra nem költök túl sokat, nincsenek több tízezres ruháim, se cipőim. Nem járok havonta fodrászhoz sem. Az egyetlen, amire hajlandó vagyok költeni magamon, azok a körmeim. Ha nem lennének karmaim, akkor a saját körmeim tövig lennének rágva, ami elég visszataszító látványt képes nyújtani. Szóval azért erre odafigyelek. Félévente elmegyek fodrászhoz, hogy megszabaduljak az eltöredezett hajvégeimtől. Volt egy időszak, amikor anyukám igyekezett rajtam csinosítgatni. Elvitt vásárolni, de a drága ruhák annyira nem vonzzanak, szóval nem vettem ruhát, könyvet viszont annál inkább. Persze azért nem vagyok teljesen igénytelen. Veszek én magamnak ruhákat, de anyával ellentétben, én a visszafogottabb alapdarabokat szeretem. Anyukám ennek teljesen az ellentéte. Télen-nyáron szoknya és magas sarkú cipőben tipeg. Persze megértem. Neki a munkája miatt ez elvárás, hogy „egyenruhát" viseljen. Hiszen ügyvéd. Apukám pedig rendőr. Neki alapból van munkaruhája, amit előszeretettel szeret összemaszatolni minden áldott nap. Anya már csak nevetve legyint rajta egyet, amikor meglátja a szennyesben nap végén.

A szüleim szó szerint imádják egymást. Alig veszekednek, de ha megtörténik, akkor sem tart továb egy-két óránál. Nem volt olyan akadály, amit ne tudtak volna átvészelni valahogy. Ha nagyon őszinte akarok lenni, őket tekintem a legnagyobb példaképemnek. Annyi fájdalmat éltek át életük során. Aztán megszülettem én, és én lettem az a személy, akiért tűzön-vizen keresztül mennének, ha kell. Testvérem nincs. Mielőtt megszülettem a szüleim próbálkoztak, de nem jött össze. Majd amikor már úgy voltak vele, hogy beugrik a gólya, ha itt lesz az ideje, elhozott nekik engem. Elég betegeskedő kisgyerek voltam, így a szüleim gondosan odafigyeltek rám. Hogy mit ehetek és mit nem, figyeltek a súlyomra, az egészségemre. Egyszóval úgy óvtak mindentől, mint egy porcelán babát. De azért nem estek túlzásba. Nem pukkanófóliába csavarva jártam oviba, vagy suliba. Anya figyelt az étrendemre, apa pedig a napi testmozgásomra. Ez a mai napig így van. Apával rendszeresen eljárok futni és edzeni. Anyával pedig vásárolni. Én választhatom ki, hogy az adott héten miket szeretnék enni, ő pedig az alapján állítja össze a heti étkezéseimet. Egyáltalán nem vágyom a gyorséttermi kajákra, az agyon cukrozott üdítőkre, és arra a sok szén-hidrátra a testemben. Szóval rengeteg gyümölcsöt és zöldséget eszek naponta. Kenyérből is szigorúan magvas kenyeret, vagy barna kenyeret. Reggelire zabkása kávéval, ebédre gyümölcs vagy zöldség saláta, vagy valamilyen fehér hús. Vacsira pedig valami könnyűt. Az uzsonnáim általában joghurt, vagy szendvics.