Kurīnkawa Ayaka: Az ember, aki sohasem sírt

Előszó

Mindenek előtt arról szeretnék írni, hogyan és miért született meg ez a kis könyv.

Közel tíz év telt el azon napok óta, amit itt most felidézek. Akkoriban tizenhat voltam, egy kis univerzumnyi káosz, amivel apám, Yasuhiko hősiesen együtt élt. Nem, nem küzdött, ő annál sokkal ügyesebb és kifinomultabb volt.

Manapság már nemcsak ő, de a vőlegényem, Ren is ebben a cipőben jár. A minap itt a kórházi ágyamnál meg is egyeztek abban, ha változtam is valamit az évek során, az maximum abban merül ki, hogy az a káosszal teli univerzum kissé kitágult, rendnek továbbra sincs híre, sem hamva. Így állunk valahogy, nem tagadhatom, mégis van még valami, ami változott. És ez a változás az oka annak, hogy ezeket a sorokat olvashatjátok.

Így visszagondolva, fogalmam sincs, hogy hoztam össze ezt az egészet. Persze, ez az én esetemben nem olyan meglepő, rendszerint előforduló jelenség. Régen apa erre csak annyit mondott: Te ilyen vagy, azonnal reagálsz mindenre, érzékeny vagy és ezt rá is tudod zúdítani az emberre vagy épp önmagadra. Nem értettem, sőt bántott ez az egyszerűség. Tudom, hülyeség. Mások boldogok lennének, ha ilyen egyszerűen elfogadnák őket olyannak, amilyenek. Én meg úgy éreztem, sokadjára már életemben, hogy csak mond valamit, odaveti nekem, mint kunyeráló ebnek a csontot, de nem igazán érdekli, nem érdeklem.

Most azért láttam rajta, hogy megijedt, és amikor a nagyiról beszélt, kihallottam a hangjában megbúvó haragot és valami szomorúságot. Ren szerint nincs ebben semmi boszorkányság, csupán én voltam eddig vak erre. Bár már aláírom, van benne igazság, nekem az a sanda gyanúm, működik köztük valami férfiúi telepátia is.

Nem emlékszem semmire a balesetből, hiába telt el már lassan három hét azóta, még mindig semmi. Ha eszembe is jut valami az elmémben zsizsegő gondolatokon és az ereimben rohanó kétségbeesésen kívül, az csak az aszfalt, fényszórók, egy-egy közlekedési tábla vagy lámpa. Arra tisztán emlékszem, a zölden világító lámpámra közvetlen a baleset előtt, azonban ha megkérdezik, ez pontosan hol volt, nem tudom megmondani. Ennek többek közt az az oka, hogy éppen a nagyiéknál voltunk, nem ismerem annyira a várost.

Mivel Hanaichi elég nagy város, az esti óra ellenére is több szemtanúja volt a balesetnek, ami hivatalosan nem az én hibám volt ugyan, elkerülhettem volna, ha figyelmesebb vagyok, ha nem vélem úgy, a legjobb ötlet feldúlt állapotomban motorra pattanni.

A fickó, aki a piroson áthajtva elkaszált, életben és egészben úszta meg a dolgot városi terepjárójában, és miután láttam, amikor bejött hozzám bocsánatot kérni, azt hiszem, egy életre megjegyezte a leckét, akárcsak én.

Nem voltak olyan súlyosak egyébként a sérüléseim, a jobb lábamat kivéve, a bokámat össze kellett csavarozni, ezt pedig leginkább annak köszönhetem, hogy lustaságból, kényelmességből nem a megszokott motoros bakancsom volt rajtam. Aki nem tudná, azokban elég nehéz sétálgatni, én meg úgy gondoltam, megúszom ezt a családlátogatásosdit baj nélkül. Rosszul gondoltam.

Hogy mi volt az oka akkori figyelmetlenségemnek és zaklatottságomnak? Az egy hosszú történet, már amennyiben felrúgva minden hagyományt, az igazat akarom leírni, és meglehet, nem fogják elhinni egyes részeit, de vállalom. Elvégre ez a történet egyrészt az őszinteségről szól, másrészt e kétes fogadtatásra találó részletek fontosak, részei a mi életünknek.

A baleset előtti hetekben jelentkezett először képességem, melyet családunk generációk óta őriz és továbbad. Speciális gyógyítóként, miután képességünk különböző, általában huszonöt-harminc körüli korban élesedik, az a feladatunk, hogy felfedezzük és eltávolítsuk a mit sem sejtő emberekből a démonokat, valamint eltüntessük elméjükből az ott hagyott sebeket, nyomokat, amennyire ez lehetséges. Könnyen hangzik, nem? Mindenem megvan hozzá, a körülöttem élők, a családom ugyanezt az utat járták, én mégis megrettentem a feladattól, hogy más emberek elméjét, lelkét gyógyítsam, miközben az enyém is egy kész káosz.