Lidércnyomás (Park Jimin ff.)

10. fejezet; álom-szakadék

Még egy kicsit ücsörögtünk a patakparton, élveztük a halk, monoton csobogást. Azt hiszem az elmúlt egy hétben egy pillanatig sem éreztem, hogy minden rendben lenne, szerencsére erre sor került a jelenlegi pillanatban.

Nem soká elkezdett besötétedni, ezért feltápászkodtunk a fűből, és kezeinket összekulcsolva haza felé sétáltunk.

-Azt hiszem, most egy jó ideig elég lesz a kalandokból...-mondta Adél egy apró mosolyt megejtve. Furcsa az ábrázata, de a közelsége megnyugtat, és úgy érzem, a felhők közt járok vele.

-Ebben egyetértünk...-utánoztam testbeszédét. Kellemes csöndben sétáltunk az erdőben, majd lassacskán haza értünk.

-Na, most már jó lenne normálisan aludni!-szólalt meg ismét párom.

Nagyon furcsa ezt kimondanom, pláne, hogy őszintén így gondolom, és érzem...párom.

Még soha nem éreztem ilyet. Ilyet, hogy valaki mellettem lenne, és mindig az én érdekemet figyelné. Volt már barátnőm, de azt nem nevezném kapcsolatnak, maximum üzletinek.

-Majd összebújunk, és másnap délelőtt 10-ig fel sem kelünk!-szorítottam meg finoman a kezecskéjét. Azt hiszem, tetszett neki az ötlet, mert közelebb lépett, és egy puszit nyomott arcomra.

Az út hátralévő részét hozzám bújva töltötte, míg én őt átkarolva lépkedtem vele egyszerre.

A házba megérkezve felmentünk az emeletre, egyesével lefürödtünk, majd be Adél szobájába, és úgy ahogy megbeszéltünk lefeküdtünk aludni.

Mint két kifli, úgy helyezkedtünk, s hallgattam a nyugodt szuszogását. Istenem, de szeretem ezt a lányt...átkaroltam, majd én is álomba merültem.

Végre valaki, aki itt van velem...

Adél szemszöge:

Az éjszaka közepén ébredtem. Jimin a derekamat ölelte, és mint egy maci mélyeket szuszogott. Nagyon aranyos volt. Sajnos nem hallgathattam nyugodtan, mert rám jött a pisilhetnék. Lassan kikászálódtam Jimin mellől, és elindultam a vécé felé. Félúton visszanéztem hercegemre, aki mormogva tapogatta helyemet, majd felemelte buksiját, és körbe pillantott. Mikor rám tévedt a tekintete, megszólaltam.

-Ne aggódj, csak a mosdóba megyek.-mondtam, mire elégedetten visszahajtotta fejét. Elvégeztem a dolgom, majd visszafeküdtem egyetlenem mellé. Mikor érzékelte, hogy én vagyok az, magához húzott, és belepuszilt a hajamba.

-Szeretlek!-suttogta.

-Én is.-feleltem, majd karját, ami derekamat övezte, magamhoz szorítottam.

Élveztem a közelségét, és nem akartam, hogy valaha is vége legyen ennek a pillanatnak, viszont rettentően álmos voltam.

Már lassan félórája fekszem, de nem tudok aludni...

Egyszer csak Jimin elkezdett rángatózni, és mintha beszélni akart volna. Biztosan álmodik. Felé fordultam, és elkezdtem simogatni buksiját.

-Nem! Nem kapod meg! Én vigyázok rá!-kiáltozta, és félre lökte a kezemet. Meglepődve figyeltem az eseményeket. Vajon mit álmodhat? Vajon meg tudom nézni?

Két kezembe fogtam fejét, majd mély levegőt vettem, és összpontosítottam...

Egy erdő kellős közepén állok. Elkezdtem körbe nézni. Sehol senki...egyszer csak megjelent Jimin, és egy lány. Veszekedtek. (írói megjegyzés: a lány fent látható)

-Elfogsz bukni, édes...-mondta a lány, majd magához húzta, és megcsókolta. Jimin nem lökte el...

-Jimin...-szólaltam meg. Nem tudom miért, de semmit sem érzek...se fájdalmat, se megbánást. Pedig – legalábbis azt hiszem – éreznem kéne valamit.