Wine - Mámoros cseppek I. kötete (befejezett)

🇹​🇼​🇪​🇱​🇻​🇪​

Izgatottan doboltam a lábammal, miközben folyamatosan az óra ketyegését számoltam.

Egy, kettő, három...

Az ujjaim monoton babrálása Tramini intenzív figyelmét eredményezte, így kénytelen voltam lábam mozgatásával levezetni a jóleső izgalmat.

Négy, öt, hat...

Hirtelen éles zaj hasított a levegőbe. Lábdobogások voltak ezek a hangok.

Lassan felér, már csak pár lépcsőfok.

Hét, nyolc, kilenc...tíz.

A csengő ekkor visító hanggal jelezte; valaki rátenyerelt.

Gyorsan a tükörre kaptam szemeim, és remegő kezekkel simítottam le mégegyszer szűk, ám mégis visszafogott ruhám. Izgultam, ez tény, ám amikor kitártam az ajtóm, minden valódi gondolatom tovaszállt. Ott állt az ajtóban, egyszál önmaga, és ekkor döbbentem rá, hogy még a tervezettnél is jobban hiányzott.

Velem szemben állva hiányzott a legjobban.

Amint meglátott, átható tekintetét enyémbe fúrta, majd lábujjamtól fejem búbjáig végigmért. Én ugyanígy cselekedtem. Nem bírtam felfogni, mit akarhat tőlem. Kócosra beállított haja, zöld íriszei, enyhén feszülő fehér inge, mely csak jobban kiemelte erős vállait és a hozzá választott farmernadrág olyan kinézetet kölcsönzött neki, amivel bárkit megkaphatna. És neki mégis én kellettem. Csakis én... Hogy ezt miért nem fogtam fel hamarabb....

- Meseszép vagy... - szólalt meg enyhén rekedtes hangon, így ismét visszatért tekintetem az övéghez. Szavai megmelengették szívem.

- Te is jól nézel ki. - feleltem, majd hatalmas vigyora láttán én is elmosolyodtam. Szerette, ha kimondtam a véleményem, és hát ennél őszintébb nem is lehettem volna. Akár dühös voltam rá, akár nem, egyik eset sem változtatott a tényen, miszerint Isten jóval kegyesebb volt hozzá, mint a világon bárkihez is. Mintha ő maga volna Lucifer, aki csakis azért jött a Földre, hogy felvágjon képességével. Ha ezt ő maga mondaná, nem is kételkednék. Isten is tökéletesnek akarta. Kár, hogy mégis ilyen nehéz minden...

- Indulhatunk? - kérdezett rá arra, amire reggel óta várok, így egy izgatott bólintással jeleztem; igen, és ez minél hamarabb történjen meg!

...

Az út nyugtató hatással bírt fölöttem. Nem is emlékeztem pontosan, milyen Daeronnal utazni, tekintve hogy legutóbb részegen vonyítottam a holdfényben, amikor vele ültem egy járműben, amikor együtt laktunk, akkor meg sosem mentünk autóval, a belvárosban abszolút nem érte meg. Az emléken elmosolyodtam, miközben a kintről beáramló szél süvített a félig leengedett ablakon. Mivel tavasz kezdeteként már javában világosabb volt estefelé, mint télen, láthatóvá vált, hogy a madarak itt már jóval többen voltak, hisz itt emberek nem igazán éltek a környéken. Az út mellett mély erdő húzódott, így volt hova tenniük fészküket. Az úton alig találkoztunk néhány autóval. Ide tényleg csak az jött, aki vagy erre lakott, vagy ki akart kapcsolódni. Én őszintén nem értettem, hogy hova tarthatunk, de ez egyáltalán nem zavart. A kiváncsiság már elmúlt, és élveztem azt, hogy itt ülhetek, Daeron mellett. Minden szempontból ez az út, a környezet a lassan jövő tavaszt jelentette számomra is, és a természet számára is. Végre vége a zord télnek... ideje volt megérkeznie a változásnak.

Mélyet lélegeztem, ezzel is magamba szívva a táj minden emlékét, hiszen ez a nap vagy nagyon jól fog végződni, vagy elegánsan, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy Daeron mellett ülhetek, tekintve, hogy invitálásával egyértelművé tette számomra; meghozta a döntést, és át tudta gondolni a köztünk lévő dolgokat.