Wine - Mámoros cseppek I. kötete (befejezett)

🇹​🇭​🇷​🇪​🇪​

​🇩​🇦​🇪​🇷​🇴​🇳​ 🇷​🇴​🇬​🇪​🇷​🇸​

Itt van. Itt van ugyanúgy, - ha nem még gyönyörűbben - mint a karácsonyi fesztiválon. Ugyanúgy néz bele a szemembe, ugyanazzal a csodálattal és egyben megvetéssel, bár éppen a lehető legunottabban bámul rám. Akárcsak azon a napon, amikor meglöktem.

Az volt életem legszerencsésebb szerencsétlensége.

Anno éppen a repülőtérről érkeztem meg New Yorkba, ahová Torontóból, pontosabban a nagyszüleim házából érkeztem vissza az ünnepek közeledtével.
Dean, zenekarunk dobosa unszolására határoztam csak el magamban azt, hogy a mi kis zenei társulatunk Kanadai koncertjének sikerére New Yorkban, a fesztiválon ünneplünk. Pontban délben a megbeszélt találkozó helyen vártam a többieket. Húsz percbe sem telt, és már fel is tűntek a kesztyű árus bódé mellett Dean fekete fürtjei, és a jellegzetes vörös baseball sapkája is, amit még télen is képes hordani. Mellette nyomban Alex csatlakozott a ,,felvonulásukhoz", és most is magával cipelte a gitárját, ezzel teljesítve a találkozónk után történő napirendi pont egyik jelentős kikötését.

Elméletileg karácsony alkalmából egy árvaházba siettünk, ahol akusztikus formában adtuk volna elő a dalainkat a gyerekeknek, és az ott dolgozóknak. A befolyt adomány pedig az árvaházat illette volna. Tehát ez a téli fesztivál számomra inkább egy találkozási - és gyülekezési - pontot jelentett, minthogy Deanhez hasonlóan ünneplést az idei sikereinkért - és persze a Kanadában tartott koncertünkért.

Amint oda is értek, ahol én tartózkodtam - ami történetesen egy forralt bort árusító bódénál volt található - meg is vettük az ínycsiklandó energiaforrásunkat, majd hatalmas gesztikulálásokkal és hangerővel üdvözöltük egymást, illetve kezdtünk mesélni arról, hogy mi is történt velünk az utóbbi hetek azon részében, ahol nem próbáltunk, hanem élveztük a családi körünk meleg, és szívélyes fogadtatását.

Nekem nem igazán akadt sok mondani valóm, ugyanis családom sem volt. A bátyám a fronton van, szüleimet pedig elvesztettük még gyerekként, így árvaházba kerültünk. Többi rokonunkról nem tudok sokat, mivel kisgyerekek voltunk, amikor elvesztettük a szüleinket, ők pedig sosem kerestek - kivételt viszont a nagyszüleink képezték, akikhez később kerültünk, majd nevelkedtünk fel. Ez is okozta azt, hogy elég mogorva, sokszor érzéketlen vagyok, aki csak kihasználja a nőket és a körülötte lévőket - bár én ezt azóta is tagadom. Dehát gyerekként egyetlen védelmem volt a sérelmek ellen. Megtanultam nem kötődni senkihez és semmihez. Csupán a bátyám volt és én, a nagyszülők is inkább ideiglenes otthont jelentettek. Ám míg a testvéremmel a történtek még több jótettet eredményeztek, - ami a katonaságához is vezetett - addig én inkább minden szálat elvágtam attól az érzéstől, amit úgy hívnak; szeretet.

De bevált.

Csakis a karrierre koncentráltam és a zenére, majd bejött az élet. Van elegendő pénzem egy olyan életszínvonalra, amiről más csak álmodhat. Ugyan családom nincs, de így nincs fájdalom sem. Már olyan régen részesültem családi szeretetben, hogy az érzést is elfelejtettem, így nincs mi hiányozna. Egyedül vagyok, mint egész életemben.

Szörnyetegnek viszont nem tartom magam. A nőket kihasználom, de sosem hitegetem. Egyenes vagyok. Mindig elmondom, hogy egy alkalmi együttlét lesz, nem akarok kapcsolatot. A nők csak azt hiszik, hogy majd pontosan az adott nőszemély lesz az, aki ezt megváltoztatja. Mind vonzódnak hozzám, de bevállalják. Én előre szólok, de a vége a pofáraesés nekik. És én leszek a szörnyeteg. Igaz is, lelkileg már úgy érzem magam.

Egy előnyöm viszont származott ezekből a gyerek lelkeket megrontó élményekből. Dalírás szempontjából hatalmas ihletforrás, amit bátran ki is használok, és általában sikeres az ötlet.