The change

A városban

Sötétkék ingemet igazgatva rántom fel Chanyeol nagy fekete Mercijének ajtaját, hogy egy könnyed mozdulattal - haha, persze - felverekedjem magam az anyósülésbe.
- Jól nézel ki - fordul felém a kobold, egy hatalmas mosollyal ajkain.
- Öhm… kösz?
- Ideges vagy?
- Kicsit…
- Nem láttalak még így.
- Mert mindig akkor jössz, mikor dolgozom.
- Mert mindig dolgozol?
- Jogos.
- Mehetünk?
- Ja - téved tekintetem a váltón lévő kezére, s végre sebességbe állítja, így kifelé bámulva próbálom rendezni a gondolataimat a vizsgát illetően, mikor valami az ölembe pottyan. - Ez micsoda? - emelem fel a készüléket, de persze, pontosan tudom a kilétét.
- Telefon - erősíti meg gyanúmat.
- És, mit csináljak vele? - nyújtom vissza, hátha csak ideesett véletlen, de nem veszi el.
- Használd - von vállat és indul meg.
- Mégis, mire? Én nem értek hozzá.
- Majd megmutatom, hogy kell. Már mindent beállítottam rajta, ismerkedj vele. Benne van a számom is…
- Tudom a számod, mellesleg, ez nem a te telefonod? - nézem meg jobban a ketyerét, de egyáltalán nem emlékszem, Chané milyen.
- Nem, az a zsebemben van. Ez a tiéd.
- Jó, de nekem minek?
- Hogy el tudjalak érni - tesz egy 180 fokos fordulatot, és rátér a régi, kátyús, zötykölődős útra.
- El tudsz…
- Baekhyun, ne veszekedj, csak fogadd el - sóhajt fel fáradtan. Szerintem, már most elege van belőlem és megbánta, hogy elvállalta ezt az egészet.
- Akkor legalább visszafizethetem? - erősködöm tovább, mert nekem kényelmetlen ez az egész.
- Nem fogadsz el nemleges választ, mi? - sandít rám szeme sarkából.
- Természetesen - teszem keresztbe lábaimat, mi a nagy térnek köszönhetően csak kevés szenvedéssel jár, de ha egyszer így kényelmesebb…
- Hajthatatlan - dünnyögi magának.
- Tehát… mennyi volt?
- Tízezer won…
- Ne hülyéskedj, annyiból szerintem egy átlagos vacsorád nem jönne ki!
- Miért, mit gondolsz, mennyit eszek én?  - nevet fel. - Mellesleg… mennyiért szoktatok adni egy bocit? - terel témát elég feltűnően.
- Borjakat ritkán vesznek, de ők olyan hatszázezer won körül vannak.
- És a felnőttek?
- Felnőttből is inkább csak bikákat. Egy nagyobb, kifejlett, barna, hat mázsás jószág lehet akár kétmillió won is, de abból sok minden lejön, mint az elszállítattás, az élőállat-díj, hogy keverék, meg ilyen hülyeségek.
- Miért számít, hogy barna legyen? - Látszólag nem nagyon lepi meg a nagy összegek említése, de ki tudja, az sem kizárt, hogy ő napi ennyit keres.
- Mert a feketék hivatalosan a tejmarhák, amiket a tejükért tartanak, a barnák meg a húsmarhák. Nekik több a húsuk, ám egy időben foglalkoztunk tejjel is, de az nagyon macerás.
- Miért, mi nehéz benne? - Úgy tűnik, nagyon érdekli a téma. Felcsap tehenésznek. Szép lenne. Nem simogatásból és babusgatásból áll a többszáz kilós állatok tartása, ő viszont nem tenne mást. Legalábbis, szerintem.
- Akiket fejtünk, többnyire mind bent voltak a karámba kötve, így nem tudtak legelni, és pótolnunk kellett a vitaminokat a kajájukba. Sokat ettek, és ez darába több mázsa magot jelent, ami megintcsak pénz. Mellesleg, minden reggel fel kellett kelni korán, mert ha mondjuk hétkor megfejjük, akkor este hétkor kell a következő fejés. Ezt még előkészíteni, kezelni, tárolni, felhasználni, ami mellett sok más munka elmaradt. Tehát, ja… nem egyszerű - magyarázok nagy beleéléssel. Szeretek erről beszélni, de Lu már kívülről fújja, más meg nem nagyon szokott kérdezni. Otthon sokat számít a szavam, de apáék ezeket mind tudják.
- Keményen hangzik - hajt le egy benzinkútnál a pályáról. - Azt hiszem, így már jobban meg fogom becsülni a sajtot, vajat, joghurtot, meg úgy mindent. Eddig nem is tudtam, hogy ennyi mögöttes munkával készül - parkol le.
- Ez telepeken egész máshogy megy…
- Ne felejsd el, de most nekem gyorsan tankolnom kell. Hozzak valamit? Ettél már? - szedi össze maga mellől a tárcáját.
- Nem kell, köszi.