𝐋𝐨𝐬𝐭 𝐈𝐧 𝐌𝐲 𝐃𝐞𝐦𝐨𝐧𝐬

𝐞𝐩𝐢𝐬𝐨𝐝𝐞 𝟏𝟔

Ismét rémálmom volt, zihálva és remegve ébredtem. Csak ezúttal sikítottam is. Dean fegyverrel a kezében rontott be a szobába, mire keserves sírásba kezdtem. Dean azonnal mellettem termett és szoros ölelésébe vont, simogatta a hajam és próbált nyugtatni több-kevesebb sikerrel. Nem kérdezett semmit csak ott volt mellettem.

– Mi történt? – jelent meg Sam is, mire Dean megrázta a fejét. Vette a jelet és egy sóhaj kíséretében kiment. Miután nagy nehezen lenyugodtam próbáltam szabályozni a légzésem. Dean eltolt magától, majd mélyen a szemembe nézett.

– Figyelj tudom, hogy ez az álom megrémísztett és, hogy nem igazán akarsz beszélni róla amit meg is értek, de tudd, hogy rám mindig számíthatsz! – mondta őszintén, mire megöleltem.

– Borzalmas volt. – szipogtam a mellkasába, majd elhajoltam tőle.

– Mi lenne, ha ennénk egy kis pitét? – mosolyodott el, mire felcsillant a szemem. – Gondoltam, hogy ez lesz a reakciód. – nevetett, mire felálltam az ágyból, majd megindultam a konyha felé. Kinyitottam a hűtőt, majd ki vettem belőle azt a két pitét és le tettem az asztalra egy-egy villával együtt. Deant megse várva leültem az asztalhoz, és nem látványos módon kezdtem el enni a pitét.

– Ahh isteni. – motyogtam, mire Dean is megjelent.

– Kösz, hogy megvársz. – motyogta flegmán, mire teli szájjal felé fordultam.

– Megesik. – dünnyögtem, majd újra beleszúrtam a villám a pitébe. Dean is leült, majd elkezdett enni.

– Na és.. – kezdte teli szájjal. – Mondj valamit magadról.

– Mit? Mire gondoltál? – motyogtam kérdőn.

– Mondjuk, hogy tanulsz-e, milyen volt a gyerekkorod a szokásos hülyeség. – nyelte le az ételt.

– Hát a tanulásról annyit, hogy már le érettségiztem. – tűrtem egy tincset a fülem mögé, mire hümmögést hallottam Deantől. 

– A gyerekkoromról.. – nyeltem egyet, majd vissza emlékeztem arra az időszakra ami nem igazán egy tündérmesébe illő történet volt. – Őszintén sose volt normális gyerekkorom, jó persze rendes környezet volt körülöttem és egy ideig kis törődést is kaptam, viszont.. – akadtam meg, mire Dean rám nézett. – Szeretetet sose kaptam. Legalábbis azoktól nem akiktől kellett volna. Mondjuk anyámtól. Apámról meg ne is beszéljünk. – hajtottam le a fejem, mire Dean összerezzent.

– Apáddal mi van? – kérdezte félve.

– Franc se tudja. – nevetettem fel. – Elhagyott, mert nem igazán akarta, hogy legyen egy teher és egy szemét a hátán amit cipelnie kell. Gondolom én. – álltam fel az asztaltól, majd a mosogatóba tettem a tányérom.

– De mivan akkor ha az apád nem tudott rólad? – fordult felém érdeklődve.

– Na azt kétlem.– nevettem fel. – Anyám egész életébe miatta volt zakkant, hogy mennyire rá hasonlítok szóval nem hiszem. De egyáltalán ki azaz undorító féreg aki képes eldobni egy gyereket magától? Ki az a gyáva alak aki nem képes szembenézni a tettei következményeivel? – fontam keresztbe magam előtt a kezeim mérgesen. Kikerekedett szemekkel nézett rám és mintha sajnálatot véltem volna felfedezni bennük.
– Lehet, hogy az anyámat utálom, de az apámat egyenesen gyűlölöm. Az egész az ő hibája. Az, hogy itt vagyok, hogy anyám egy gyűlölködő nő lett, hogy nem volt rendes gyerekkorom. Elhagyatottnak éreztem magam és kezdek rájönni, hogy mindig is az voltam és ez csak is miatta. – remegett meg a hangom az indulattól, majd lehunytam a szemeimet. – Na, de már nem lehet semmit se tenni nem igaz? – nevetek fel hitetlenül. – Ami meg történt az meg történt. Nem lehet rajta változtatni. – sóhajtok erőtlenül.

– Anne, figyelj. – kezd bele egy hosszas sóhajtás után a kezét tördelve. – Tudnod kell, hogy amikor ez...

– Srácok egy ügy van! Dean, a Sötétség újra felbukkant. – fújtatott idegesen Sam, mire Dean meresztett szemekkel nézett rá.

– Hol és mikor? – kérdezte miközben fel állt az asztaltól.

– Cansas, Lawrence. – nyelt egyet Sam, mire Dean is megállt egy pillanatra.

– Ez miért nagy ügy, hogy Lawrencebe van? – kérdezem miközben a kezeimet összefonom magam előtt.

– Mert ott a családi házunk ahol gyerekorunkba megölték anyánkat. – nézett rám Dean választ adva a kérdésemre, majd megsem várva a reakcióm elment a szobája felé. Ó, jaj. Az anyjukat megölték? Azta rohadt. Ilyen szempontból meg tudom érteni, hogy miért olyan Dean amilyen.

– Részvétem. – nyögtem ki hosszas csend után. Sam kuncogott egyet amit nem tudtam hova tenni, majd bólintott és megragadta a laptopját és leült az asztalhoz. Magára hagyva Samet elindultam Dean szobájába. Az ajtónál megállva néztem, ahogy idegesen pakolja el a kellő fegyvereit.

– Mi az a Sötétség? – kérdezem meg halkan, mire megáll.

– Inkább ki az... – sóhajt.  – Amara a neve és ő Isten testvére. Akit Isten bezárt egy ketrecbe amíg megteremtette a világunkat. Most pedig ki szabadult. Vagyis pontosítok.. – felnevetett. – Ki szabadítottam. – mondta, majd tovább pakolt. kerekedett szemekkel próbáltam feldolgozni a hallottakat. Isten testvére? Sötétség? Ez sok nekem te szent szar.

– Mehetek én is? – szólalok fel hirtelen, mire felém fordul. Igen végig gondoltam. Nem vagyok beszarva Amarától. Simán elbírok ezekkel a lényekkel, hát vele is.

– Az teljességgel kizárt! Szépen itt maradsz a seggeden és vársz minket! – magyarázza mérgesen és magabiztosan.

– De kérlek had menjek el én is! Sokkal biztonságosabb ha veletek vagyok! – néztem rá könyörgően, mire hevesen megrázta fejét.

– Ittmaradsz és kész! Téma lezárva! – dobta le a fegyveres táskát.

– Bazdmeg Dean! – rontok ki a szobájából, magam után becsapva az ajtót.

×Remélem tetszettek a részek. Jó éjszakát!❤️×
Xoxo.