Egyszer volt... (Befejezett)

Titkok tudója

Harry

Nem annyira szeretek hosszan elidőzni az erdőnek ezen a részén, de itt a szirten biztonságban vagyunk. Takarásban, és a sziklák, amik körülvesznek az energiáinkat is képesek annyira blokkolni, hogy ne találjanak ránk. Nagyon megijedtem, amikor megéreztem a koboldokat a temető közelében. Annyira sokan voltak, és biztos voltam benne, hogy valakit kiválasztottak maguknak. Borzasztóan megrémített, és csak reméltem, hogy még időben odaérek. Ezután láttam meg Louis-t újra, és már tudtam mi történik. Érezték rajta. Ugyanúgy érzik a tündért, mint ahogy én is, és valószínűleg ez felkeltette az érdeklődésüket.

- Mi történt velem akkor? - teszi fel az első kérdését. Azt, amire tudom, hogy a leginkább kíváncsi, de nem tudom mennyire merjek őszinte lenni. Nagyon nem akarok hazudni, ugyanakkor ha az igazat mondom el, azzal vagy kinevettetem magam, vagy talán megrémül tőlem, és elmenekül. Nem is tudom, melyik lenne a jobb. Minden bizonnyal egyiket sem szeretném. - Kérlek, Harry, a teljes igazságot mondd. Akkor is... akkor is ha az szerinted nagyon furcsa. Csak tudni szeretném, mi történt velem, mert kezdek beleőrülni a hallucinációkba és rémálmokba. Tudom, hogy ez valami... nagy dolog.

- Rendben - bólintok végül, mert minden gondolatom félbeszakította a kérésével. Azt az érzést kelti bennem, hogy bízhatok benne, és csak őszintén remélni tudom, hogy nem téveszt meg a kék szemei őszintén kíváncsi csillogása. - Téged koboldok támadtak meg akkor.

Tartok egy pici szünetet, de csak azért, mert látom, ahogy azok az óceán türkiz szemek hatalmasra tágulnak, és még a szája is elnyílik egy icipicit, mert a szavaimat valószínűleg teljesen felfoghatatlannak találja. - Én egy tündér vagyok - folytatom kimérten, mert nagyon szeretném, ha megpróbálna nyugodt maradni. A hazugság a leggyűlöltebb dolog a világon, és azt hiszem, tartozom neki ennyivel, főleg, hogy én tehetek a szenvedéséről. - És az álmaid, az éber emlékek, mind miattam vannak. Még csak gyerek voltam akkor. A varázserőm gyenge volt. Annyira sajnálom!

- Ne! Nem! - szólal meg végül egy kis idő után, és még a fejét is megrázza, mintha megszédülne a hirtelen információktól. Nem pattan fel, és nem szalad el. Meg sem moccan. Leszámítva, hogy előrébb dől, és úgy fürkészi a szemem, a szám, az orrom, és még a hajam is, mintha várna tőlük bármit is. Mintha arra számítana, hogy bármire is magyarázatot nyújthat a kinézetem. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom attól, ahogy néz. Végül újra a szemeimen állapodik meg a pillantása, amikor halkan megszólal: - Igazat beszélsz?

- Őszinte vagyok - bólintok, és muszáj nyelnem egyet. - Borzasztóan restellem, hogy ezt tettem veled. Mostanra már azt sem tudom, mi lett volna a helyes. Talán hagynom kellett volna, hogy emlékezz, és akkor megkíméllek a mostani rémképektől. Viszont... Az emberek veszélyesek. A világom... Bármennyire is szerves része a tiédnek, a homályban kell maradnia. Rejtve az olyan ártó szemek elől, mint az embereké.

- Többen vagytok? - teszi fel a következő kérdést, és olyan, mintha elsőre el is fogadta volna az egészet. Ez biztosan nincs így, mert az ujjait úgy tördeli, mintha teljesen tönkre akarná tenni őket. Rémesen idegesnek tűnik.

- Rengeteg lény él, akiknek a létezését elképzelni sem tudod - térek ki a válasz elől. Ez nem hazugság, ez inkább elterelés. Egy dolog az, hogy felfedem magam egy ember előtt, de a népemet meg kell védenem. Nekik soha nem ártanék, még véletlenül sem. Ez pedig most egy veszélyes pillanat, még ha úgy is érzem, hogy Louis-ban megbízhatok. - Régen az emberek közt éltünk. Mindenki tudott a létezésünkről, de idővel a dolgok változásnak indultak. Az emberek gonoszak, Louis. Szörnyű dolgokat tettek a hozzám hasonló lényekkel, és az esetek legnagyobb részében puszta kedvtelésből. Aztán jött az idő, amikor foglyul ejtettek bennünket, és ketrecekben mutogattak olyanoknak, akik talán még sosem láttak más lényt az emberen kívül. Ezután még messzebb mentek...