STONE COLD ( ENDGAME )

tizenötödik fejezet

Miután Natasha vért vett Jaspertől, hogy minél előbb megtudjuk az őt ért seb súlyosságának, és gyógyítási módjának kérdéseire a választ, addig mi összeszedtünk pár dolgot Steve-vel. Nat ideiglenesen lefertőtlenítette és bekötözte a férfi lábát, majd egy - már tartósabb - bilincs szerűséget kattintva a csuklóira, vezette ki őt a kocsihoz. Steve-vel az oldalamon léptünk ki. Észre sem vettük, hogy mennyire elment az idő, és már szinte hajnalodott. A férfi lepillantott rám.
– Biztos vagy benne, hogy nincs más megoldás? - kérdezte. Tudtam, hogy nincs ínyére a Tonyval való találka, mindazok után, amiket átéltek, de mivel nekem jó öt év kiesett, nem tudtam, hogy a kapcsolatuk mennyire romlott tovább. Bár, abból ítélve, hogy ennyire ellenkezett, nem számítottam valahogy túl sok jóra.
– Felnőtt emberek vagytok, valahogy félre tudjátok rakni ezt az egész rivalizálást, hogy megtaláljuk a lányt! - feleltem egyszerűen, miközben bepakoltam a kocsiba.
– Tudod, néha már nem is tudom eldönteni, hogy kettőnk közül, ki a parancsolgatóbb. - kezdett el cukkolni, mire csak elengedtem egy mosolyt.
– Már én sem. - rántottam vállat, majd beültem Jasper mellé a hátsó ülésre. Elől Natasha már a telefonját nyomkodta, Steve pedig pont akkor szállt be a volán mögé. - Mennyi idő amíg oda érünk?
– Pár óra. - felelte egyszerűen, miközben bekötötte a biztonsági övét. - Tony nagyon ügyelt arra, hogy ne legyen egyszerű őt sem megtalálni.
– Akinek ennyi pénze van és hatalmas, miért akar egy eldugott helyen élni az isten háta mögött? - szólalt meg mellettem cinikus hangon a férfi.
– Már elege volt a tündöklő életmódból. - felelte Natasha. - A pénz nem minden.
– De mégis jobb egy villában bőgni, mint az utcán. Meg aztán a csajokból sem szenvedhetne hiányt!
– Muszáj őt magunkkal vinnünk? - néztem a két félre, akik előttünk ültek.
– Pechedre csak nekem van némi infóm a csajról, szóval nem fogsz tudni lerázni. - fordult felém Jasper és színlelt szomorú tekintettel vizslatott engem.
– Jó kis utunk lesz! - jegyezte meg Nat. - Jasper tegyél meg valamit, és ne zaklasd Ravent!
– Pedig olyan vicces látni, hogy ennyire fortyog a dühtől. - kaján mosoly ült a férfi arcán.
– Ja csak annyit kifelejtettél, hogy a csaj mágus. - kontrázta Steve, mire rám kacsintott a visszapillantóból. Önelégült mosollyal néztem Jasperre, akinek elgondolkodó volt az arca. Igaz, már nem volt meg a mágiám, de hát erről ő nem tudott, szóval egy kis ideig nyugtom lehetett mellette, miután befogta.
Az út része szinte hihetetlen gyorsasággal eltelt. Bár az is igaz, hogy Steve sem lazsált, és szinte száguldott az autópályán. Valahogy éreztem, hogy nincs felkészülve erre a találkára. Nat azt mesélte, hogy mindig is voltak nézeteltérések köztük, főleg az, mikor Steve Bucky Barnest védte annak idején, amikor kiderült a férfiről, hogy köze volt Tony szüleinek meggyilkolásához. Talán Stark azóta sem bocsájtott meg a férfinak, de lehet már képes volt együtt élni a dolog tudatával. Néha az élet igazságtalan és olyan embereket kényszerít rá szörnyű tettekre, akik ezidáig még csak a dolog puszta gondolatától is rosszul lettek.
– Áruljatok el valamit! - addig tartott a kellemes csend, mivel Jasper ismét koptatni kezdte a száját. - Komolyan ennyire lehetetlenség volt leküzdeni azt az űrlényt?
A hirtelen jött kérdésre senki nem tudott azonnal felelni. Viszont én nagyon is éreztem, hogy tőlük nem fog erre választ kapni.
– Igen. - mondtam komoran. - Nem csak a reményt, de már annak a gondolatát is elvette tőlünk... Mindenki könnyen beszélt arról, hogy mennyire is mi csesztük el az egészet, de senki sem élte át azt, amit mi akkor. - ahogy felpillantottam Steve tekintete a tükörből egyből elkapta az én pillantásomat. - Nem voltunk felkészülve rá... Nem lehettünk felkészülve erre a töménytelen pusztításra, amit az a szörnyeteg hurcolt magával.
A mellettem ülő férfi nem felelt, csak némán bólintott egyet, majd tekintetét ismét az ablakon túlra vezette. Eközben én pedig lenéztem a kezére és láttam, hogy a bal kézfején egy heg található, amely végigfut az egész bőrfelületén. - Mi történt a kezeddel? - ráncoltam szemöldökeimet. Furcsa érzés fogott el vele kapcsolatban.
– Csak egy baleset. Még tiniként szereztem, nem tudom, hogy hogyan. - felelte egyszerűen, majd felém pillantott. Teljesen más volt a hangneme. Már nem fölényeskedő és cinikus, hanem sokkal inkább a nyugodt és rejtélyes énje bukkant elő. Jasper Benett egyszerre testesítette meg a mennyt és a poklot. Nem volt egy mindennapi pasas, az már annyi szent. - Tizenhét voltam, amikor felébredtem a kórházban, és ez fogadott. - mutatja fel a megbilincselt bal kezét. - Azóta itt van.
Mire felelhettem volna az autó hirtelen lelassulva megállt. Ekkor pillantottuk meg az üvegen kívül elterülő faház látványát.
– Megjöttünk. - mondta Steve majd összenéztek Natashával, és mindketten kiszálltak. Én is követtem a példájukat. - Raven. - pillantott rám Steve. - Itt maradnál vele, amíg beszélünk Tonyval? - tekintetében kérlelés bújt meg. Mielőtt ellenkezni akartam volna hozzátette: - Nem tudom, hogy hogyan reagál erre az egészre, és nem akarom, hogy fültanúja legyél olyan dolgoknak, amik miatt más szemmel néznél ránk.
Valahogy éreztem, hogy az a ránk kifejezés, sokkal inkább arra utalt, hogy nem akarja, hogy más szemmel nézzek rá, Steve-re.
– Persze. - feleltem engedelmesen, s ez még engem is meglepett. Rogers teljesen rossz hatással volt rám, az már egyszer biztos. Végül kiengedtem a kocsiból Jaspert. Nem futott el, nem szólt hozzám, csak csendesen a kocsinak dőlve méregetett engem. Kínos volt a közöttünk lévő hosszú csend, de végül ő törte meg azt.
– Árulj el még valamit! - kezdett bele, mire csak kérdőn rá néztem. - Egy magadfajta fiatal csaj, hogy került ilyen öreg maskarás hősök közé?
– Néha én is ezt kérdezem magamtól. - sóhajtottam fel. - Ez elég hosszú történet.
Egy egyszerű mozdulattal felmutatta az összekulcsolt kezeit.
– Időm, mint a tenger! - felelte.
– Sétáljunk egyet. - mondtam végül.
– Csak hirtelen nem a bizalmába fogadott valaki? - húzta fel egyik szemöldökét kérdőn.
– Az elmúlt tizenkét órában meg akartál ölni. Ennyire naiv azért én sem vagyok! Meg amúgy is, mágus vagyok. - rántottam meg a vállaimat.
– Mindenki ezt mondogatja, mégsem láttalak még hókusz-pókuszolni, szóval ezzel ne etessetek, mert nem hiszem el! És nem tudtalak volna majdnem megölni, hogyha beveted a nagy mágiádat! - figurázott ki. Ügynök révén nem is vártam mást a férfitól. Okos és rafinált volt. A két legrosszabb összetétel. - Szóval ki vagy te? - tette fel a kérdést, amire már én is nagyon régóta választ akartam kapni.