Viaszfehér

1

Manapság nem olyan egyszerű elkallódni, mint gondolják. Az embert több helyen is leláncolják, mintsem egyszerűen elveszhetne a süllyesztőben – legalábbis én ezt látom mindenhol.

A család, a barátok, az utolsó keresni kész rokon; megfelelni valaki más elvárásainak, hogy olyan embereket nyűgözhess le, akiket megvetsz, vagy a hiúság, hogy haszontalan dolgokat vegyél magadnak, amiről tudod, hogy értéktelen. Nevetséges, hogy pont én mondom ezt. De az efféle filozofálással legalább az agyam lefoglalja magát.

Egyre hidegebb van. December elsején éjjel lehullott a hó. Tudom, mert bár alig maradt reggelre, a kabátom teljesen átáztatta, mikor felébredtem. De rég is volt már! Azóta semmi; a napok csak úgy telnek, egyik a másik után, és én azt sem tudom, hol vagyok épp és minek. Hamarosan karácsony, bár a boltok kirakata már november óta ezt sugallja, most mégis, mintha tapintható lenne a városon a közeledte. Régen nem voltam képes számon tartani, milyen nap van, de mára kénytelen vagyok. Úgy tűnik, sem az ételosztásnál, sem a száraz fekvőhelyeknél nem mindegy, milyen nap is van – megváltozott a világ. Mindenki a saját órája szerint él, és közben mégis akaratlanul is valami nagyobbat szolgálunk: hétfőket, szerdákat, júliusokat.

Van egy templom a Béke téren. Nem túl nagy, de ahhoz eléggé, hogy az ember meghúzza magát a leghátsó sorban, ha épp senki nem figyel. Hogy meleg lenne, nem mondhatnám, de a szél nem vág metszőn az ember arcába, mikor épp élni sincs kedve.

Meghalni – ma már semmi sem olyan egyszerű, mint hiszed. Ilyeneken jár az eszem, miközben az emelvényen a pap a karácsonyra készítené fel a szívemet. Emlékszem az utolsó karácsonyra, amit otthon töltöttem. Talán pontosan olyan volt, mint minden más karácsony a formára tervezett lakásokban azon az estén, de egy dologban különbözött: az enyém volt. Régi díszeket és másodosztályú üveggömböket aggattunk a testvéremmel a fára, az anyám a konyhában sütögetett, míg apám a karácsonyi zenét tette fel. Már nem emlékszem, hogy mit kaptam – bezzeg az elmúlt pár évre!

Ez az ünnep az egyetlen, ami még némi jelentőséggel bír a számomra; szimbolikus, ha úgy tetszik. Ilyenkor mindig megajándékozom magam egy aprósággal, meg egy üveg borral. Igazából nem iszom gyakran. Utálom, mikor azt hallom mindenhonnan, hogy biztosan csak a piára megy el a pénz, holott jobb esetben kenyéren és lejárt pástétomon élek. De ilyenkor engedek nekik, hadd érezzenek elégtételt, mikor fintorogva elmennek mellettem!

Az a négy másik ember, aki rajtam kívül ma megjelent, énekelni kezd. A falnál álló mécsesekről eszembe jut a kis gyufaáruslány, akit mindenki ismer. Micsoda mafla volt az a gyerek! Nem mert hazamenni, ezért inkább megfagyott, vagy valami ilyesmi. Megnézném, engem ki tarthatna távol egy meleg ágytól ebben a hidegben! Nagy szavak, de úgyse teszek semmit. Tudom jól, hogy tehetetlen vagyok és semmire kellő; inkább lehajtom a fejem, minthogy meglássa az arcom a mögöttem ülő sorban a férfi, aki már nem egy sanda pillantást vetett felém. Ekkor veszek észre valamit a földön. A térdeplő alól lóg ki, a sötétben alig látszik. Óvatosan körbe nézek, de senki sem figyel rám, így lehajolok és kihalászom az apró rózsafüzért. Biztosan láttál már ilyet: viaszfehér, fröccsentett gyöngyszemek félig műanyag fonalon, amit minden rendezvényen osztogatnak a legkülönbözőbb viasz-árnyalatokban. Újra körbe pislogok, aztán a zsebembe gyömöszölöm legnagyobb kincsem, egy pakli kártya mellé. A nép mindjárt feláll, hogy átvegye Krisztus testét, én pedig szokásomhoz híven megindulok a bejárat felé, akárcsak a mögöttem levő férfi. Hamarabb éri el a kilincset, és kötelességtudóan megtartja az ajtót. Ha lehet, még feljebb húzom a sálat az arcomon, de a pillantása úgy éget, mintha látta volna, ahogy zsebre teszem valaki más megváltását.

Másnapúgy okoskodom, hogy két napig nem keresem fel a Segítő Testvéreket, így haszenteste nem is, de karácsonykor legalább melegben alhatok. Valamit valamiért– ez elég szép ajándék lesz a bor mellé, amit mellesleg egy nappal korábbankell elfogyasszak, hiszen be nem vihetem a szállásra. Hogy őszinte legyek, nemez az egyedüli ajándékom... Még hónap elején vettem magamnak egy fogkefét, amitjól elrejtve a belső zsebemben tartok. Az utca népe közt gyakori a közöskarácsonyozás; előre megbeszélt helyre gyűlnek, begyújtanak két hordóba, éselosztják az aznapra hozott apróságokat. Nem lehet ezzel baj, ha az emberbekerül a közösségbe – olyan ez talán, mint egy osztály a kisiskolában -, de énnem tartozom közéjük. Hogyan is kereshetném a társaságukat, ha soha életembennem is tartoztam sehová? Van, aki nem illik egy osztályba – na, hát én egyikbe sem. Talán jobb is így – a rend éber őrei nem igazán kultiválják ahasonló „összeüléseket".

Eléggé nyom ez arózsafüzér – ma reggel úgy keltem, hogy a nyakam köré csavarodott, mintha megakarna fojtani. Nem haragszom ezért a kereszten lévő kis emberre... talánszívességet akar tenni vele épp. Igazából sajnálom. Azt hiszem, ő lehetett azegyetlen ember a világon, akit többször hagytak el és szúrtak hátba, mintengem. Sajnálom, mert bármerre is járt, sosem értették meg, társat sem talált,mindenki elhagyta és mások miatt kellett szenvednie, hiába csinált mindentpöpecül végig. Ennyit ér az emberiigyekezet! Akár egy szappanoperában is megállná a helyét. A kisemberráadásul nem semmi: foszforeszkál! Na, nem egy lámpa erősségével világít, deelég jó kis fénnyel bír, azt kell mondjam...