☆Lutteo örökre☆

Igen

December 30.

Basszus. Mindenem fáj.

Mikor kinyitottam a szememet, Nina jobb oldalon ült, fogta a kezemet. Látszólag aludt. Sötét, és síri csönd volt a szobában, csak szuszogást meg az óra kattogását lehetett hallani. Ha jól láttam, negyed négy múlott 5 perccel.

Nem emlékeszem, mi történt? Az biztos, hogy Matteo felébredt. Ja, igen, megvan már! Nem emlékezett a vezetéknevünkre. Tényleg, hol van Matteo?

Elnéztem balra, az ő ágya felé. Üres volt. Viszont a mellékhelységben égett a villany. Az ajtó alatt láttam az árnyékot, tehát valaki van bent. Nina ebben a percben elengedte a kezemet, és elfordult. Szegény, vajon mióta ülhet itt arra várva, hogy felébredjek? Biztos kimerült.

Lassan felültem, és megpróbáltam felállni. Sikerült is, bár mindenféle zsinór vagy micsoda lógott rajtam, egy hirtelen ötlettől vezérelve elindultam pár lépést. Rosszul tettem. A harmadik lépésnél megszédültem, talán még el is esek, ha Matteo ne épp abban a pillanatban láp ki az ajtón, és el nem kap.

-Luna Valente, mit csinálsz? Megőrültél? – szidott le azonnal, ám amikor ránéztem, láttam, hogy könnybe lábad a szeme a boldogságtól. – Annyira aggódtam – ültetett vissza az ágyra - , sőt, helyesen inkább annyira aggódtunk. Három napot aludtál.

-Miért? Mi történt velem? – aztán hirtelen leesett – Várjunk, emlékszel a vezetéknevemre?

-Persze!

-De hát...

- Részleges emlékezetkiesésem volt – vágott közbe. – Az orvos azt mondta, ez átlagos, főleg, ha egy héten belül kétszer is agyrázkódásom van. Te pedig valamilyen rossz gyógyszert kaptál, amire elvileg allergiás vagy, és a szervezeted nem bírta el. Szívrohamod volt, ami azért is történt az orvos szerint, mert túlstresszelted magadat.

Magamban emésztettem a hallottakat. Szóval Matteo rendben van. Én is rendben vagyok.

Matteo leült mellém, és átölelt. Felemeltem a fejemet, majd ránéztem a barátomra, akit mindennél jobban szerettem. Ő gyengéden megcsókolt. A hajamat a fülem mögé tűrte.

-Chica Lluvia, emlékszem mit mondtam három napja? – kérdezte.

Elmosolyodtam. –Nem, Mi Salvador, mi volt az? – játszottam vele.

-Hogy nem lehetsz a....

-Luna! – kiáltott fel hirtelen Nina, esélyt sem adva Matteonak, hogy befejezze a mondatot. – Felébredtél? Hogy vagy? Fáj valamid? – halmozott el kérdésekkel.

-Igazából mindenem – nevettem.

Nina megölelt, aztán szólt egy orvosnak.

December 31, Január 01.

Ma délelőtt az orvosok végleg elengedtek minket haza Matteoval. Bár vizsgálatra még vissza kell mennünk holnap után.

Hat óra körül lehetett. Csendben, kéz a kézben sétáltunk hazafelé. Hideg volt, de nem fáztunk, talán a szerelem fűtött mindkettőnket.

Megbeszéltük, hogy este 10-kor átmegyek Matteohoz, és együtt ünnepeljük meg az újévet. Alkoholt egyikünk sem ihatott, a gyógyszerek miatt, de úgysem az volt a lényeg.

-Pontosan hol is sikerült beleállnia annak a jégcsapnak? – érdeklődött a barátom, mert látta, hogy közeledünk helyszínhez.

-Látod ott azt a kék házat? – mutattam előre – Ott. A sarkon. A kerítésnek estem, mert csúszott a járda. Aztán, hát, nem is tudom pontosan, mi történt.

- Az elmúlt hét tanulsága, hogy ne fuss a jégen – nevettünk.

Lassan megérkeztünk hozzám, szóval elbúcsúztunk, és bementem a házba.

Pár órával később átjött Nina, hogy megcsinálja a sminkemet, és segítsen felöltözni. Sőt, a hajamat is elkészítette. Egy arany, csillogó topot vettem fel, A-vonalú fekete szoknyával. Persze szokás szerint egy rövidnadrágot is felvettem. Hiába. Tizenkét éve korcsolyázok.

Nina kihúzta arany szemhéjtussal , és egy natúr, de mégis gyönyörű sminkkel lepett meg. A hajam göndör tincsekben omlott a vállamra.

-Nina, istenem, olyan szép lettem! Nagyon köszönöm!

-Nem nehéz szépet csinálni valaki olyanból, aki már egyébként is gyönyörű! – erre a kijelentésre odaszaladtam hozzá, és szorosan megöleltem.

Ránéztem az időre, már háromnegyed 10 volt. Elindultam Matteohoz. Nem volt hosszú út, igazából 10 percre lakik tőle.

Már a ház előtt várt, kabátban.

-Készülsz valahová, Mi Salvador?

-Igazából készülünk. A Rollerben lesz egy szilveszteri buli, gondoltam,elmehetnénk.

-Hiszen neked csak most vették le a gipszet a lábadról –nemrég közölte az orvos, hogy összekeverték Matteo röntgent felvételét valaki máséval, nincs is eltörve a lába, csak kificamodott. – Azt mondtad, még nagyon fura nélküle, járni is alig tudsz.

- Ne aggódj, azt hiszem, megleszek –fogta meg a kezem.

Szóval elmentünk a Rollerbe. Kiderült, hogy az összes barátunk ott bulizik. Jól éreztük magunkat, beszélgettünk, koriztunk. Háromnegyed 12-kor Matteo megkért, menjek vele. Kivezetett az épületből, de előtte felvettük a kabátokat, mert nagyon hideg volt. Csendben sétáltunk egymásba kapaszkodva, mert csúszott az út.

-Matteo, hová viszel? Mellesleg 3 perc múlva éjfél, azt hittem a Rollerben szilveszterüzünk.

-Látod hol vagyunk? – körbenéztem. Ott voltunk. Ott, ahol találkoztunk. Ott, ahol leestem a lépcsőről, ott, ahol minden kezdődött. A parkban, a lépcsőnél.

- Itt ismertelek meg .- megfogta a kezeimet. - Pontosan 117 napja. Száztizenhét napja ismertem meg életem szerelmét. Akit mindennél jobban szeretek. Luna, bármit megtennék érted. Azt akarom, hogy örökké együtt legyünk. Ezért- itt olyat tett, ami minden lány álma, letérdelt – szeretnék kérdezni valamit. Luna Valente. – benyúlt a kabátja zsebébe, kivett egy kis dobozt, és kinyitotta. Egy gyűrű volt benne. – Hozzám jössz feleségül?

Ránéztem Matteora, életem szerelmére. A lépcső előtt álltam, ő pedig az aszfalton térdelt.

-Igen. – Hogy is mondhatnék mást?

Éjfélt ütött az óra. Körülöttünk mindenfelé tűzijátékok festették színesre az eget. Matteo felhúzta az ujjamra a gyűrűt, majd fölállt, és két keze közé fogta az arcmat. Ajkaink csak pár centire voltak egymástól.

-Boldog Újévet – mondta.

-Boldog Újévet – suttogtam és is a köztünk lévő pár centibe.

Majd megcsókolt.

---------------------------------------------VÉGE----------------------------------------------------