☆Lutteo örökre☆

MINDEN RENDBEN.

December 17.
Verseny. Ma. Két óra múlva.
Matteoval mindketten nagyon izgulunk. Végül is ez egy döntő verseny! Ha megnyerjük, forgatnak velünk egy videoklipet! Nem hibázhatunk.
Most múlott fél egy. A verseny kettőkor kezdődik a 10 percre lévő sportcsarnokban. Már itt van mindenki: a szüleim, a barátaink. Nina és Ámbar a hajamat készítik, míg Jazmín kisminkel. A sarokban ott figyel a csodálatos ruhám: egy babarózsaszín, A-vonalú egybe részes, rajta kis fehér rózsákkal, spagetti pánttal. Az szoknyarész alatt pedig van egy body-rész, ami meggátolja, hogy belássanak a szoknya alá. Matteo egy egyszerű fehér inget húz, rá egy fekete mellény, fekete nadrág, és, a személyes kedvenc részem: egy ugyanolyan színű és mintás nyakkendő, mint a ruhám. Felmerült a fekete, egyen kori ötlete is, de úgy döntöttünk, inkább a saját korijainkban táncolunk.
A hajamat elől befonták és hátratűzték, a többi, kiengedett hajamat pedig Nina begöndörítette. Az egészet a ruhához illő rózsaszín rózsák, és egy apró tiara koronázza meg. Elképesztő. A sminkem pedig szintén a ruhához passzol, csillog, mégis természetes hatást kelt. Minden harmonizál mindennel, még a rúzs is! Jazmín elmehetne sminkesnek, annyira tehetséges. Ezt neki is elmondtam.
- Jazmín, ez kimondhatatlanul gyönyörű! Sminkesként kéne dolgoznod!
- Ugyan, ez csak egy egyszerű smink – szerénykedett.
- Komolyan mondom! Egyszerűen káprázatos. És – néztem Ninara és Ámbarra- a hajam! Még sosem volt ilyen tökéletes. Ti vagytok a világ legjobb barátnői! Mondtam már?
- Nem, de tudjuk – válaszoltak nevetve-, egyébként pedig, alap, hogy segítünk neked. Mindenben támogatunk.
- De! Muszáj mesélned! Milyen volt Matteoval? – kérdezte Nina, amitől rögtön égni kezdett az egész fejem.
- Igen, mesélj! – csatlakozott Jazmín – Mit csináltatok?
- Hát… egy kicsit ezt, egy kicsit azt – mondtam.
- És mi az ez és mi az az az? – cukkolt Ámbar.
- Az… személyes. Legyen elég annyi, hogy egyik este a tetőn jakuzziztunk, és, hát, másnap reggel nem a saját ruhámban reggeliztem –a lányok huncutul pillantgattak rám, kérdezősködtek, de én nem mondtam többet. Titok.
-  Lányok, jézus! – kiáltott Jazmín – Már egy óra van!
- Menjünk! – indultam ki az ajtón.
Fél kettőig minden versenyzőnek be kell regisztrálnia, hogy megérkezett, különben diszkriminálják.
Matteo épp az előbb üzent, hogy már ott van. Mi egy sarokkal vagyunk messzebb, de simán megtesszük azt a pár métert 2 perc alatt.
Mikor beléptem az ajtón, a szívem kihagyott egy dobbanást. Ez a hely lélegzetelállító. Az emberek sürögtek-forogtak. Ruhákkal és hajlakkal rohangáltak ide-oda. Egy pillanatra elgondolkodtam.
Tizennyolc éves vagyok. Három éve, mikor még Mexicó-ban, Cancún-ban az utcán, Simónnal korcsolyáztam, sosem gondoltam volna, hogy bárhol máshol élnék. Máshol koriznék. Mással. Vagy, hogy egyáltalán eljutok odáig, hogy egy országos verseny döntőjébe kerülök, a fiúval, akit szeretek. Az életem egy 180 fokos fordulatot vett. Minek köszönhető ez? A Sorsnak? A szüleimnek? Istennek? Nem tudom. Egy dolgot tudok biztosan. Az álmok azért vannak, hogy valóra váltsuk őket. Akinek nincsenek álmai, céltalanul bolyong egész életében. Sose mondj le az álmaidról! Sose! Az álmok az egyetlenek, amik mi vagyunk, amik fontosak nekünk!  Az én álmom az igaz szeretet, és a korcsolyázás volt. Mindkettőt megkaptam. Sok munkával. Most van egy helyes, szexi, intelligens, fantasztikus barátom, aki teljes szívéből szeret. És igen. Itt vagyok Santiago-ban, hogy megküzdjek a győzelemért. Képes vagyok rá!
Matteo szakított ki a gondolataim közül.
- Chica Lluvia, hercegnőm, hol jársz?
- Matteo! Szia! – végigmértem tetőtől talpig. Elképesztően néz ki. – Bocsi, egy kicsit elkalandoztam. Nahát, milyen elegáns vagy!
- Szerintem te sem panaszkodhatsz – mondta volna, de ekkor hirtelen elkezdett köhögni, és 5 percig abba sem hagyta.
- Jól vagy Matteo? Kérsz egy kis vizet? –kérdeztem.
-Az igazság az, hogy nem – a szeme könnytől csillogott –, nagyon fáj a mellkasom, ha lélegzek.
- De mitől? – nem értettem, hiszen tegnap még semmi baja nem volt.
- Fogalmam sincs.
- Kibírod a verseny végéig? És tudsz így énekelni? Szörnyen aggódom miattad.
- Nyugalom, valahogy túlélem. Viszont egy kis vizet elfogadok.
- De Matteo… biztos vagy benne, hogy…
Közelebb jött hozzám, és a nyakamnál fogva magához húzott. Az enyémnek döntötte a homlokát és halkan suttogott nekem.  – Minden rendben lesz, jó?
Nem válaszoltam, ezért máshogy kérdezte.
-Megnyerjük a versenyt?
Felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem.
-Megnyerjük. – a pillanatot egy ismeretlen nő szakította félbe.
-Ti versenyzők vagytok, ugye? Menjetek a kettes öltözőbe, és gyertek a színpadra, amint halljátok a neveteket – egy pillanatra megakadt a szeme Matteon -, jól érzed magad, fiú? Nagyon sápadt vagy – és valóban, csak most vettem észre, hogy a párom arca a fal színéhez hasonló.
-Igen, persze! Csak az izgalom – hárított Matteo.
- Rendben. Akkor irány a kettes öltöző!

Hamarosan már csak egy pár volt előttünk. Matteoval az öltözőnkben vártuk, hogy bemondják a nevünket.
-Matteo? – a fiúm már vagy 10 perce a kis fürdőben tartózkodott, ami az öltözőben, leghátul volt.
- Megyek, minden oké – hallottam az ajtó mögül.
Nyílt az ajtó, és egy rendkívül sápadt arcot véltem felfedezni mögötte. Matteo ugyan elegáns volt, a haja összevissza állt, a nyakkendője ki volt kötve, és még a zakóját is levette. A tarkóján csak úgy folyt az izzadság, szaporán vette a levegőt.
-Minden oké, tényleg, csak – itt megint elkezdett köhögni – egy kicsit köhögök.
- Így nem versenyezhetsz! Basszus, így nem versenyezhetünk!
- Luna, megígérem, minden a legnagyobb rendben lesz! Tudok versenyezni.
- De bizt… - félbeszakított a bemondó, miszerint Luna Valente és Matteo Balsano követezik a Quédate –vel. Ezzel egyidőben benyitott egy szervező, hogy menjünk a színpadra.
- Matteo? – néztem rá.
- Menj! Gyerünk!
És kimentünk. A lelátón ott ültek a barátaink, a családunk. Mindketten mosolyogtunk Matteoval, mert ezt mondta ki az illem. Bármi történik, mosolyogj! – mondta mindig Juliana.
Megfogtam a szerelmem kezét, együtt gurultunk a színpad közepére. Felvettük a kezdőpózt, mint már oly sokszor. Egymásra néztünk, és Matteo egy aprót biccentett. Elindult a zene, s mi is megmozdultunk. Elkezdtünk énekelni, és ha nem tudtam volna, fel sem tűnt volna Matteo kissé rekedt hangja. Minden jól ment.  Én pörögtem, ő tartott. Aztán tükörhöz hasonlóan táncoltunk. Épp a refrénnél tartottunk, amikor…
-Matteo! – hátranéztem, és csak annyit láttam, hogy Matteo szüntelenül köhög, nem tudja abbahagyni, majd hirtelen a színpad széle felé kezd korizni, de a szeme csukva van, megcsúszik és – BUMM! Átesik a színpad szélén lévő küszöbön és korláton, és már nem látom hol van. Csak annyit látok, hogy több szervező is odafut, valaki mentőért kiabál, többen tárcsáznak is, de én csak állok, folynak a könnyeim, és nem tudom, hogy mi van vele, mi van Matteoval?
Pár perc múlva 5-6 mentős fut be egy hordággyal. Közelebb megyek, de 3-4 méternél  nem engednek közelebb. Csak egy két szót hallok a mentősök beszélgetéséből, mint:
-Súlyos… agyrázkódás… törés.
Aztán meglátom őt, amint ráemelik a hordágyra. A fején vér gyöngyözik, a jobb lábán még mindig ott van a görkori – miért? – szeme alatt nagy véraláfutás, ráadásul az ajka is felrepedt.
-Egy hozzátartozó jöjjön velünk! – szólt az egyik mentős.
-Megyek én! – hallottam saját, zokogó hangomat.
-Te maradj itt Luna, majd én megyek – tette a kezét a vállamra Simón, aki gyorsan beszállt a kocsiba. – Gyertek utánunk!

December 20.
Ma végre átszállították Matteot Santiago-ból, Buenos Airesbe. Meglátogattam. Szörnyű volt. Az orvos azt mondta, tüdőgyulladása van, agyrázkódása, és eltört a jobb lába. Valószínűleg nagyon sokára tud majd csak korizni. Vagy talán soha. Mindenesetre most pihennie kell. Két napig nem látogatható