Pengék hűsége

23. fejezet

    Most már ideje lenne elordítanom magamat Ingvar után, de éppen a meneküléssel vagyok elfoglalva. Azon vagyok, hogy a leggyorsabban kerülgessem az akadályt jelentő tömeget és valaki el ne kapjon gyorsan kapcsolva, valami busás jutalomra számítva. A katona akkor ér a nyomomba. Hiába vagyok rendkívüli futó, ha egyszer ő is az. Arcán már nyoma sincs az előbbi dühnek, simán csak eltökélten ér a vállamhoz, de egy csavart mozdulattal leguggolva kicsúszom a markából, hogy aztán súlyos testtel előre dőlve kapjon a derekam körül lobogó kabátért. Egy mozdulattal kötöm ki a hasam alján és a kabát enged, a megtermett fickó pedig majd hanyatt esik a lendülettől. A vállam felett visszalesve látom, azért elakadt egy kinyújtott lábszárban, alig bír talpon maradni. Úgy tűnik, mások sem szívelik a katonákat. Szerencséje nincs sok, mert rögtön egy ököl fúródik az orrába. Nagy reccsenés, s ő teljes hosszában elterül az oldalán. Várom, hogy megmozdul, de hiába. Lassan sötétvörös tócsa terül el az arca körül, amit mohón iszik be a kövek között a szomjas föld.

  És akkor, amikor már el is feledkezem róla, bizsergést érzek, egy erős késztetéssel, hogy felemeljem a kezem. A boszorkánytőr visszatalál hozzám. Tenyerem izzón szorul a faragott nyél köré. A másik kezemet pedig ösztönösen kapom magam elé, hogy elkapjam és magamhoz szorítsam a nyavalyás hosszúkabátot, amit felém hajít a bakát lecsapó alak.

  — Szép dobás! — szólít meg a megmentőm, akiből sötét szürke csuklyás alakján és egységes szürke ruháján kívül nem sokat látok, csak hogy szikár, vékony testéhez milyen széles a válla. A kiváló bőrcsizmáján viszont megakad a szemem.

  — Szép csizma! — az árnyékba lévő szeme villanásán látszik, hogy nem éppen erre a válaszra számított, és az én kétségbeesett tekintetemen valószínűleg ugyanez, de ő megragad és elrángat onnan. A vesztőhely háta mögött terül el a palota, arrafelé vesszük az irányt. Izgatottságomban hagyom, hogy irányítson. Végül is megmentette az életemet, mi rosszat akarna?

  Belebújok a kabátba, eláraszt a melege. Hamarosan már az utat fürkészem szaladva a kerítésig, lehetőségeket kutatva, miközben az előttünk hullámzóan fodrozódó, kissé ritkásabb tömegben meglátom az Ingvart támogató nagydarab idegent ugyanarra tartani, míg a katonák hevenyészett oszlopban követik őket. Valahonnan egy az oldalukba kerül, bekerítéssel próbálkoznak. Most már tényleg kiáltásra nyitom a számat, de társam erélyesen oldalba bök.

  — Kuss! Azt hiszem, már így is elég sokak figyelmét hívtad fel ránk.

  Ő is odapillant, és látjuk, ahogy a nagydarab fentről oldalra csap egy rövidkarddal.

  — Honnan szerezte?

  — Nyugi, tud vigyázni magára!

  — Ismered? — villan fel bennem a sejtés halvány szikrája.

  — Hogyne, a mi dolgunk volna az, amit te kezdtél el, hogy aztán nélkülünk ne tudd befejezni. Nekünk kellene megmentenünk.

  — A mi dolgunk? — ámultam el. És akkor megláttam a polgárok között elszórtan a szürke csuklyásokat. Pár kivétellel a Palota felé haladtak, kisebb-nagyobb feltűnéssel, és bizonyára vannak még többen is takarásban. Észrevehetően ritkították az üldözéshez csatlakozni kívánókat— Nem semmi! Kik vagytok?

  —Sose akard tudni! Ezt az egyet ne! Majd eldől, mit tudhatsz és mit nem. De a tudás ártalmas a magadfajtának. Inkább arra figyelj, ha a kerítést elérjük, mássz át, amilyen gyorsan tudsz. Ugye át bírsz mászni?

  A kerítés úgy 3-4 embernyi magas tákolmány, erős, végig szépen kínálva kapaszkodókat.

  — Hogyne.