Pengék hűsége

6. fejezet

  Magamra maradva nem gondolkodok sokáig. Elkönyvelem, hogy Haver visszatért oda, ahonnan jött. Rájövök, milyen kellemetlenül érinti az embert, ha elnevez egy társat és kiderül, hogy nem hozzá tartozik. Réges-régen éreztem ilyesmit. Nem szokásom kötődni senkihez, talán éppen ezért. Ki tudja? Hamarabb ragaszkodom tárgyakhoz, mert azoknak én irányíthatom a sorsát, és pontosan addig vannak velem, amíg nekem megfelel.

  Átfut az agyamon, hogy ez könnyelmű kijelentés. Kétszer cáfoltam rá az elmúlt hónapban. Először is a gelleni afférom során ott kellett hagynom afféle zálog fejében az egyetlen vagyonomat. Lemondtam róla, de gyakorlatilag ahogy átmentem a hercegi városba, már az első hetekben a hiányát láttam. A két estével ezelőtt történtek pedig egyértelművé tették, hogy könnyen sodródok végzetes helyzetbe, ha nincsenek velem a segítőim. Biztos vagyok benne, hogy egészen másképp alakult volna minden fordított helyzetben. Aztán ugyanakkor ott az átkozott kabát esete. Már az enyém volt, mégis kicsúszott a kezem közül, úgy, mintha sose lett volna. Most meg milyen jó lenne, ha nálam lenne és rájönnék, mi ez a fene nagy felhajtás körülötte. Merthogy nem az én két szép szememért akar látni a Báró, az egyszer tuti.

  Hogy mire következtetek ebből? Hát egyszerre két félelmetes dologra. Ugyanis két félelmetes helyre kell mennem a cuccaimért. Két veszélyes helyzetbe sodrom magam, amiben veszélyes embereket kell elkerülnöm, ha akarom mindazt, ami az enyém. És ha túl akarom élni.

  Eddig tart az elmélkedésem, néhány perc alatt végig gondoltam mindent, és velem maradtak a terveim. Most másom sincs.

  Ösztökélnem kell magam, hogy szétnézzek. Hiába ettem meg ittam, mégis olyan kimerülten téblábolok, mintha hétmérföldes futáson, vagy ketrecharcon lennék túl. Azt jól látom, hogy egy hatalmas, füves fennsíkra csöppentem, vagyis gurultam. Nagy, dimbes-dombos, sziklás terep. Egészen jól járható. Találok néhány utat lefelé. De fogalmam sincs, hová vezetnek. A Ködöt szórtan felhők árnyékolják, mint a füst, úgy gomolyognak. A szél ide-oda tereli őket s nem világítanak messzi ma éjjel a csillagok. Ezen a párás vidéken lehet, hogy máskor se nagyon. Éppenséggel tovább tudnék indulni, bőven van olyan világos, persze nem valami meredélyfalon. De az irányt csak be kell lőnöm. De majd reggel. Visszatérek csobogó kis barátomhoz, úgy tűnik, jó útjelző. Megint ledőlök és szorosan a zakómba burkolózom. Nyúlik a szám, és hamar felhagyok a foltokban kikacsintó Köd bámulásával. Korán kell kelnem. Az oldalamra fordulok, és azonnal elalszom.

  A vállam sajgása ébreszt, kifejezetten gyötri, hogy rajta fekszem. A sérült oldalam jelzi, hogy mi esett meg velem az éjjel, nehogy elfelejtsem. Sokkal óvatosabbnak kell lennem. A fejem viszont már kevésbé hasogat.

  Az Árbóc olyan lassan kel fel, mint jómagam. Mintha szívesebben maradna még egy ideig ott, ahol van. Sárgás ragyogás nyomja el a csillagokból szőtt búrát. Olyanná válnak a hegyek, mintha bárhová léphetnél, de nem biztos, hogy a lábad nyomán ugyanaz marad. Látomások tolulnak elém a különös fényjátékban, mintha bármi, amit most megérinthetek, egy csettintésemre eltűnhetne és kicserélődne bármi mással, amit elképzelek.

  Nem lehetek valami nagy játékos, mert sajnos csak Gellen porfészke jelenik meg a lelki szemeim előtt. Füstösen és mocskosan vár rám a sivatagban, dülöngélő viskói és sátortábora egyetlen éhes ragadozó szájaként félkörívben kitárva. Középütt Csendes Marek áll. És minden lapuló árnyék az ő embere. Mindenkit csak az uzsorás tart vissza attól, hogy rám vessék magukat és megöljenek, akár a pár csizmámért és a zakómért. Ami nekem kell, az nála van egy ládában, a tér közepén. Ami neki kell, azt meg tőlem szeretné kézbe kapni. Addig, amíg le nem telik a zálog, nem fog túladni a Hatos Fogaton. Egy évig gyűjthetném a kamatokat nála. Egy teljes évig. Azután megkereshet és legálisan eladhat rabszolgának, ha nem fizetem ki készpénzben. Pedig sosem kértem tőle semmit. Nem is ismertem. Egyszerűen megörökölte egy tartozásomat. Vagyis egyszer loptam valakitől, akitől nem kellett volna és ez a valaki úgy gondolta, tartozzak én az uzsorásnak. Meglátott Gellenben és egyszerűen eladott. Még mindig jobb, mintha feladott volna egy környékbeli hatóságnál, például az egykori Magron hercegségben, a hercegi városban. Úgy rémlik, oda tartozik Gellen földje, de lehet, hogy tévedek. Így alkudozhattam egy darabig, nyugodtan megverethettem magam, mire megegyeztünk, nem volt más következménye. Gellen elvileg lakatlan település, nincs is ott semmi csak olyanok, mint én, akik nem szívesen megyünk a hatóságok elébe. Így ott egyedi a törvény. Mareknek hívják.

  Miért ezt a sivár helyet képzelem el a hegyek helyére, miért nem valami kevésbé nyomasztót, nem tudom. Azt hiszem, nagyon várnak ott a kicsikéim. Igaz, mert a Prince of Magronra visszagondolva nem szívesen tenném be oda a lábam, de még a környékére se merészkednék többet nélkülük. És mégiscsak oda kéne eljutnom.

  Zergeként ugrándozok, olyan jó kis utat találok a sziklák között. Egy közeli nagy lankára érek. Valami hihetetlen a kilátás, káprázik belé a szemem. Ami a legszebb benne, az a hibája is. Sehol se töri meg egy épület vagy út látványa ezt a természetes szépséget. Fogalmam sincs, hol vagyok vagy merre menjek. A távolban viszont egész csomó fát látok. Megmagyarázhatatlan, hogy mind zöldell.

  A napot fehér felhőfoszlányok takarják, nemhogy szétszélednének a heves szélben, de még gyarapodtak is hajnal óta. A meleg így elviselhetőbb, nem tűz úgy a nap és hűs a levegő. A hegycsúcsot messze magam mögött hagytam, már képes vagyok bízni, hogy egyszer véget ér az utam lefelé. De mégis merre menjek? Merre lehet Gellen? Egyáltalán hol a sziklasivatag?

  Abban a pillanatban ugatást hallok. Ó, Haver! Felderül az arcom. Nem teketóriázok sokat, oda szaladok a sziklák között, míg meg nem látom kicsivel alább a kutyát. De meglepetésemre ez nem az én fekete életmentőm. Jobban hasonlít egy ezüst farkasra. Fiatal és erős. Egy alakkal ülnek kettesben és nagy egyetértésben.

  - Hála az égnek! - Hadonászok a fejem felett. - Helló! Végre valaki.

  Azok ketten meg csak ülnek. Az idegen hosszú, barna haja copfba fogva, kapucnis felsője szabadon hagyja a fejét. Szerencsére ember és kutyája. Végül is a kutya felém villantja a fehér pofáját. Megugat. Kék szemét rám villantja, aztán belenyal a társa arcába. Ő pedig kimérten feláll, megdögönyözi, és elindul az ellenkező irányba. A kutya még egyszer rám néz, egyenesen szembefordul velem, mintha nevetne, újabb vakkantás, farok csóválás, aztán a másik után ered.

  Mire felocsúdok, már jócskán távolodnak. Lefelé tartanak egy nagy, kényelmesnek tűnő lejtőn, kelet felé.

  - Hé, ne! - Robban ki belőlem. - Várj! Várjatok! Hahó!

  De mintha süketeknek ordítoznék. A kutya se figyel rám, a gazdája meg eddig se vett észre. Határozottan szaladok utánuk. Látszik, hogy tudják, merre mennek. El fognak igazítani. A nyakam, a vállam már nem is érzem, az izgalom, hogy mindjárt megtudom, hova keveredtem s merre tovább, feledtet mindent.

  - Állj meg! A nevem Dilon! Csak eligazítást akarok kérni. Hallod?

  A gond ott kezdődik, hogy szaladni kezdenek ők is. Nem aprózzák el a lemenetet. Talán a déli naptól tartanak. Árnyékba akarnak kerülni.

  Belém áll az idegesítő érzés, mint egy tüske a körmöm alá, hogy mindketten tudják, loholok utánuk. Nem hiszem el, hogy nem hallanak. És mintha nem én akarnék utánuk menni, hanem ők akarnák, hogy kövessem őket.

...

Vote-ozd most, katt a csillagra! 

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!  

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/