Pengék hűsége

8. fejezet

  – Nem, nem egészen erre voltam kíváncsi – bököm ki az első épkézláb gondolatot, ami eszembe jut –, de kétségkívül érdekes, amit mondtál. Az a gondom, hogy ezzel csak olajat öntöttél a tűzre, és még több kérdésem lett, mint volt... Viktória.

  A lány hosszan bólint. Látszik, hogy erősen gondolkodik. De néma marad, mint a sivatagi gelle, az az aprócska gyík, ami mindig úgy jelenik meg, hogy fogalmad sincs, honnan került a lábad elé. Amellett, hogy az imént ostobaságot beszélt és talán nekem kell ráébresztenem, mégis úgy érzem, sokkal többet tudhat nálam a dolgoknál. Vajon hol találkoztunk? Honnan ismer? Csak remélem, hogy nem loptam meg őt, vagy a családját. Aki bosszút forral ellened, nem így bánik veled, az biztos. Az ezüst kutyája békésen elszundít a lábfejemen. Na, de akkor miért mondta, hogy várt, vagyis vártak? Zagyvaság.

  – Mégis kérek teát – tolom elé az asztalon a poharamat.

  Leveszi a tetőt a porcelánról és tölt. Vékonyabb foszlányokban megkönnyebbülten szállingózik fel a gőz. Az édeskés virágillat köztünk lebeg, mint a ki nem mondott kérdések.

  – Rendben van. Én ráérek.

  Kényszeredett mosolyt erőltet magára, de ez inkább semmitmondó, mint biztató vagy őszinte. Cserébe sokatmondóan elkomorodik, tekintete egyszerre olyan mélyen kúszik a szembogaramba, hogy sűrűn pislogva kapom el a pillantásom. Mintha a lelkem mélyébe nézne. Inkább a szokatlanul felhős éjszaka, mint ez. Kibámulok az ablakon a Köd ezernyi fényébe.

  – Sajnos én nem igazán. Bár semminek sem örülnék jobban, mint, ha tovább időzhetnék itt. Mármint ezen a vidéken – teszem hozzá hamarjában a félreértések elkerülése véget. Olyan három évvel idősebb lehet nálam, és akár a Köd, gyönyörű szép. Törékeny, szabályos arcéle halvány derengéssel tükröződik a csupasz ablaküvegben. Milyen erős egy kis gyertyaláng, hogy képes mutatni valamit a határtalannak tűnő ködvilággal szemben.

  – Talán kérdezz! Sok beszélgetés kezdődik így.

  Nem tudom eldönteni, hogy kioktat vagy irónia cseng a hangjában. Belegondolva, tényleg nem vagyok valami gyakorlott társalgó. Elvigyorodok, mert úgy megkavart, azt se tudom már, hogy hol kezdjem. Ennek hangot is adok, aztán csakúgy a közepébe csapok, mint az edzett katona a kardpárbajba.

  – Először is, fogalmam sincs, hol vagyok. Meg tudnád mondani nekem? Merre van Magron hercegsége? És mit keresel itt egyedül? Hol a családod?

  A vége búvópatakként bukik ki belőlem. Magam se tudom, honnan jön a nyelvemre ez a pofátlanság, hiszen semmi közöm az életéhez. Nem beszélve róla, hogy tőlem aztán bárki lehetne magában, akár Gellenbe is bemerészkedhetne egyedül kinyíratni magát, juszt se foglalkoznék vele. De akkor ez most micsoda?

  Elhallgatok, mint egy szakadt húrú hegedű. Pedig millió dongóként zsonganak a fejemben a dolgok, egymást lekörözve. Zavartan nagyot kortyolok a teába, ami leégeti a nyelvemről a szőrt is. Mégis jól esik a két tenyeremben dédelgetni a poharat.Összeszorítva a számat várom, mit szól. Aki kérdezni tud, tudjon hallgatni is.

  Felszalad a szemöldöke és a szája széle, míg válaszol:

  – Oké, próbálom sorjában! Tudom, hogy nem jártál még itt, a Délnyugati-hegységben, de ha megnyugtat, akkor elárulom, hogy a Kereső sem, így nem is találja a nyomodat... egyelőre. Prince of Magront északkeletre kell keresned, de az igazat megvallva, borzasztóan messze van. És csak az utak nyomán juthatsz ugyanoda, ahonnan elindultál, ha az utakon mennél, akkor innen sosem tudsz visszatérni. Az utak nyomán viszont sokkal rövidebb is. Ebben segíthetek, ez nem kérdés!

  Leesik az állam, de összekapom. Kattognak a fogaskerekeim. A lány kis szünetet tartva fürkészi az arcomat. Pengévé szorított ajkamat látva lassan folytatja:

  – Az utóbbiakat magam is kérdezhetném tőled. Hogy tisztázzuk, nincs családom, de veled ellentétben én úgy nőttem fel, hogy mellettem voltak. Nem kívánok róluk beszélni.

  Megrökönyödésemet már képtelen vagyok tovább egy pillanatig is leplezni. Lecsapom a poharam. Az asztallap kondult egyet, mintha nehezményezné, hogy dobnak nézem. Jócskán ki is löttyen rá a forró ital.

  – Honnan a csudából ismersz te engem? – Talán nem esik jól neki, de elég erélyesen és türelmetlenül hadonászok. Felugrok, a széket úgy lökve hátra, hogy felborul. – És miről beszélsz itt össze-vissza? Ne is haragudj, de egy kukkot se értek! Azt mondtad, vártatok a kutyáddal. Mi is a neve? Meg furcsa dolgokat mondasz az utakról meg valami keresőről. A kereskedő az, aki engem keres? Aztán meg ennyi mindent tudsz rólam, a nevem s hogy honnan jöttem. Most meg kiderül, hogy a soha nem létező családomról is tudsz. Ez azért több, mint fura, nem gondolod? Elég a játékból! Találkoztunk már?

  Tudom, hogy túl sokat kérdeztem egyszerre. De mégis várok. Felélénkülő mosolya most se nyugtat meg:

  – Hát, nem az utakról ismerlek. – Miközben forgatom a szemem, magyarázza: – Nekem azokra nincs szükségem, tehát nem is járok arra, amerre például te szoktál csavarogni. Ez az oka, hogy a szó hagyományos értelmében mi ketten sohasem találkoztunk. Legalábbis, te talán sose láttál igazán engem, míg én párszor figyeltelek téged. Nem, nem ismerhetsz, mindig más vagyok, így nem emlékeznél rám. Később majd megérted. Ahogyan azt is, hogy eszembe sincs játszani veled. A Kereső a nyomodra lelhet, de az rengeteg időbe telik, annyi sok út menti nyom van, te pedig olyan messzire jöttél, amennyire csak bírtál. Őt és a társait leszámítva itt, most nem számít az idő. Apránként, nyugodtan mindent megérthetsz. Én vagyok, és te vagy az idő, mennyit szeretnél? Annyi időd van, amennyit csak akarsz.

  Betelt a pohár. Ennyi marhaságot! Friss levegő kell! Feltépem az ajtót és kirohanok. A közelben a fák között csillámlik a tóba hullt millió csillag, háborognak a hullámokon. Kusza az egész, mintha nem lenne százas a csaj. Felzaklat és esélyt se hagy megértenem.

...

Vote-ozd most, katt a csillagra!

Komiba írd, hogy miért szereted olvasni! Ha kérdésed van, írj, szívesen válaszolok!

https://sarkanyazurben.blogspot.hu/