Love is the Cure [Sirius Black Fanfiction] - SZÜNETEL

22. fejezet: Kiborulás

Kedd reggel álmosan mentem le a Nagyterembe, hogy a Bűbájtan óra előtt magamhoz vegyek egy kis energiát egy tál bogyós zabpehely formájában. Éppen álmosan kanalaztam a reggelimet, mikor Nicole vágódott le mellém.

- Nem hiszem el, hogy nem tudsz egy reggel sem megvárni! - bosszankodott, miközben a tányérjára rakott egy szelet pirítóst.

- Miért? - néztem rá egy félmosollyal - Úgy döntöttél, hogy befáradsz órára? Reggel nem igazán úgy néztél ki, mint aki készül bárhova is. Mikor fel akartalak kelteni, majdnem megöltél a kispárnáddal.

- Hahaha! - dugta ki a nyelvét egy gúnyos grimasz kíséretében – Muszáj bemennem, mert Flitwick kinyír, ha még egyszer hiányzok. Többször nem fogja elhinni, hogy megjött a menzeszem. Ez már a harmadik lenne az elmúlt négy hétben.

- Te jó ég! - kacagtam fel vidáman. Az elmúlt két napban nem igazán voltam vidám hangulatban. De ezért is szerettem Nicole társaságát, mert ő mindig fel tudott vidítani.

- Azta! Azt hittem már sosem fogsz újra nevetni. - mondta barátnőm, nekem pedig egyből leolvadt a mosoly az arcomról.

- Most muszáj volt beszólnod, ugye? - húztam össze a szemöldökömet.

- Ne már, Gwen! Ne depizz be egy pasi miatt. Nem ér ennyit. Vagy ha ennyire bánt, akkor beszélj már vele.

- Hagyjál már! Amúgy is, ha nem beszélsz rá, akkor el sem megyek arra a hülye Halloween-i bálba.

- Jajj, dehogy nem. Ahhoz sem kellettem én, hogy elhívd Sirius-t. Engem ebbe ne keverj bele. Maximum csak akkor, ha megtudod, hogy becsajozott vagy más felé kacsintgat. Mert ha átver téged, akkor én magam rúgom szét a seggét.

- Bolond vagy! - tekertem meg a fejemet.

- Jó reggelt! - szakított minket félbe egy nem várt látogató, és kérdés nélkül leült velünk szembe a házunk asztalához.

- Neked is! - néztem rá furcsán – Mit keresel itt? - tekintetemet zavartan járattam körbe a Nagyteremben, és láttam, hogy többen is megbámulnak.

- Miért nem voltál Tapmancsnál? - szegezte nekem kertelés nélkül a kérdését.

- Nem is tudom... - szégyelltem el magam James Potter előtt, aki szinte türelmetlenül várta a válaszomat – Úgy gondoltam, hogy nem bolygatom még jobban ezt a helyzetet. Ahogy már mondtam, ennek így kellett lennie.

- Ez most komoly? - nézett rám lemondó tekintettel, majd elkiáltotta magát, amivel már annak is felhívta a figyelmét, aki eddig nem minket bámult – Lily! Szívem szép szerelme! Idejönnél egy pillanatra, kérlek! - intett a Griffendél asztala felé, ahol a megszólított lány majdnem megfulladt a sütőtöklevétől, majd a dühtől kipirosodó arccal az asztalunkhoz sietett. Egy jól irányzott nyakleves után, amivel James-et jutalmazta meg előző beszólásáért, leült mellé, és várta tőle a magyarázatot.

- Mi a franc bajod van? - nézett szúrósan a fiúra.

- Te lány vagy... - sorolta a fiú az ujján számolva – Meg ha jól tudom, akkor elég jóba is vagytok. Barátnők, vagy mi a fene... Szóval beszélnél vele, hogy menjen már be Sirius-hoz, és ne legyen egy ostoba kisgyerek?

Lily egy darabig csak méregette a mellette ülő fiút, majd felém fordult.

- Máskor kiakasztana, hogy így ugráltat, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyet fogok vele érteni valamiben... - biccentett egyet a fiú felé – De most tényleg igaza van. Miért nem mész be hozzá?

- Ez most komoly? - néztem rá két Griffendéles iskolatársamra, majd Nicole-ra is, aki eddig csendes megfigyelőként volt jelen, pedig ez a szerep nem igazán vallott rá – Miért ilyen fontos ez nektek? Mi a franc van veletek? Egy pár nappal ezelőttig, még nem is tudtátok, hogy ki vagyok. - mutattam James-re – Most meg itt győzködsz, hogy beszéljek a barátoddal arról a rettenetes elszúrt első randiról, aminek meg sem kellett volna történnie. - fakadtam ki, ami még számomra is meglepő volt. Hiszen én nem szoktam ilyen indulatos lenni.

- Gwen... - csitított le Nicole, és Lily is bocsánatkérő arccal nézett rám.

- Ne haragudj, Gwen! - mondta halkan a lány – Tényleg nem ránk tartozik ez az egész.

- Jól látod! - bólintottam, és hiába próbáltam lenyugodni, nem igazán akart menni.

- Én csak a legjobb barátomnak akarok jót. - mondta James is, egy kis megbánással a hangjában.

- Én értem. De örülnék neki, ha legalább egy rövid ideig nem zaklatnátok ezzel. Legalább, amíg átgondolom rendesen a dolgokat.

- És az mennyi idő? - tette fel a kérdést James, amire Lily egy újabb fejbe kólintással jutalmazta.

- Nem tudom, James! De azt javaslom,hogy addig foglalkozz inkább a saját szerelmi életeddel, és ne legyél ekkora idióta. Vedd már észre, hogy ha nem lennél ekkora hülye, és nem úgy viselkednél, mint egy gyerek, akkor biztosíthatom, hogy komolyan venne téged... - mutattam Lily-re, aki megdöbbenve nézett rám. Elárultam! Nem is tudom, hogy mi üthetett belém! Elárultam James-nek, hogy Lily érez valamit iránta. Mekkora egy bolond vagyok. Tényleg nagyon gyorsan le kell állnom! Én nem ez a Gwen vagyok. Ebben az évben kezdtem úgy viselkedni, mintha teljesen más ember lennék. Teljesen kifordultam magamból. Nem is szabadna másra koncentrálnom így az utolsó években, mint a tanulásra, és arra, hogy olyan gyógyító legyen belőlem, amilyen már kiskorom óta lenni szeretnék. Gondolataimból az rántott vissza a valóságba, hogy Lily szélsebesen távozott az asztalunktól, majd a Nagyteremből is.

- Gweeeen... - Nicole szomorúan mondta ki a nevemet, mert ugyan úgy tudta, ahogy én: ezt jól elszúrtam Lily-nek.

- Hogy értetted, hogy biztosíthatod? - töprengett James, még mindig a lány után nézve.

- Én... Én... Semmi! - pattantam fel az asztaltól, és magamhoz vettem a könyveimet – Még be kell mennem a Gyengélkedőre. Dolgozni! - vágtam hozzá a Tekergőhöz, akinek kezdett mosolyra húzódni a szája – Nem azért, amire te gondolsz!

A Nagyteremből kifelé sietve éreztem magamon a többi diák tekintetét. Egészen eddig az évig teljesen láthatatlan voltam mindenki számára, most meg olyan helyzetbe kerültem, amibe sosem akartam. És mindezt Sirius Black miatt.