20. fejezet

179 18 6
                                    

Bazsalikom
Tarts minden szobában egy levelet, hogy megvéd az otthonod és a családod

Már több mint három hete érkezett meg Pythia, aki magával hozta a vihart. Több értelemben is.
A Halloween-t követő naptól beköszöntött a szürke zivatarok korszaka. Többé már nem mehettünk az erdőn át iskolába az omlás veszély miatt. A farmokon élőket a szüleik kezdték behordani reggel az autóktól elszokott Lavender Hill belefulladt a dugókba. Anya előszedte a gyűlölt sárga anorákomat, ami egyezett Elláéval, amitől egy rettenetes komikus duónak tűntünk egymás mellett állva.
De a valódi rettenet, amit Pythia hozott az alattomosan és lassan kúszott be az életünkbe. Először vérvételekkel és hosszú beszélgetésekkel kezdődött. Thetis egyre gyakrabban volt el, üresen hagyva a Boszorkánylakot. Pythia - született nevén Artemisia – megpróbálta kitölteni az űrt a háztartásban, de hiába bírt el több karton tejet, mint maga Aegeus, az ételei gyakran szenesek és ízetlenek voltak. A fehér ingek rózsaszínné váltak keze alatt. De Pythia mindent megtett, hogy a nővérének könnyebb legyen.
Mert muszáj volt könnyíteni Thetis feladatain. A sok vizsgálat kimerítette a fejfájásait nehezebben palástolta. Úgy tűnt a Halloween kor felbukkant szellemek lassan kilopták belőle az életet.
Aztán új szavak kúsztak be szinte észrevétlenül a hétköznapokba.
Rák.
Kiújult.
Áttét.
Félelem.

Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az ágyon ülve könyököltem ki az ablakpárkányra kifele figyelve. Az eső olyan erősen verte az ablakom mintha csak egy autómosóban ragadtam volna. A világ egy nagy szürke pacává vált kint.
Itt bent pedig az unalom csöpögött szinte a falból is. Oda se figyelve lapozgattam a „Ferdinánd a bikát". Régen nem szerettem ezt a történetet, mert ostobának tartottam a békés lomha Ferdinándot. Ha bika vagy öklelj, ez a dolgod. De most újra olvasva már nem láttam így. Most Ferdinánd Aris-ra emlékezetet. Valójában semmi baj nem volt azzal, hogy szerették a virágokat.
Szerettem volna kint lenni. Elmenni az erdőbe vagy Aris-ékhoz. De most a Boszorkánylak üresen állt. Talán csak Pythia van ott, de őt még nem tudtam hova tenni. Annyira más volt, mint Thetis. De én se hasonlítottam Ellára így nem róhattam fel nekik ezt. Valahol a szívemben Pythia-t hibáztattam Thetis állapotáért. Azt gondoltam, ha nem bukkan fel Thetis sose lesz beteg.
Hiányzott Aris.

A napokat elmosta az eső mi pedig nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Thetis-t befektették a kórházba és hiába kérdezgettünk senki se tudta megmondani mikor jöhet majd ki. Aris elmaradozott az iskolából.
Mi Ellával a szörnyű összeillő sárga anorákunkban hangosan tocsogtunk haza. Minden pocsolyába bele ugrottunk. Anya sokszor nem tudott értünk jönni mert dolgozott így iskolából hazafele mindig beugrottunk hozzá köszönni. Most, hogy Aegeus Thetis-t vitte folyton a kórházba ő szintén nem vihetett minket iskolába a vörös tragacsával. Az életünk szürke és nedves lett nagyon hamar. A lavender hill-i nyár csak mesének tűnt már.

Otthon Camilla néni teával és keksszel várt minket. Valami szomorú francia dalt hallgatott, amitől a délután csak még melankolikusabbá vált. A zoknim még a gumicsizmán át is átázott valahogy, amitől csak még kedvetlenebb lettem. Mégis lusta voltam levenni. Ella a rajzát mutogatta Camilla néninek, aki úgy tett mintha tényleg érdekelné a kép.
Egy pulyka volt a lapon. A kezét befestette és azt nyomta a papírra majd kiegészítette csőrrel és lábbal, hogy olyan legyen, mint egy pulyka.
Irigyeltem. Nekünk a telepesekről kellett felolvasnunk a Hálaadás közeledtével. Iszonyat unalmas és szájbarágós volt.
Bekapcsoltam a tévét, hogy elnyomja a húgom hangját. A tévében is csak a Hálaadásról lehetett hallani. Jöttek az ünnepi filmek családdal és pulykahegyekkel. A szememet forgatva kapcsolgattam.
Én személy szerint nem voltam ünnepi lázban. Régen apánál hatalmas partikat tartottunk, ahova az ügyfeleit is meghívta. Aztán átmentünk a nagy new york-i parádét megnézni élőben.
Pár nappal ezelőtt felhívott minket, hogy értünk fog jönni a téli szünet kezdetén. Most a Hálaadást még itt töltjük aztán majd a karácsonyi szünetet nála, és majd csak Újévre jövünk vissza. Mikor anya ellenkezni próbált apa fontos és nehéz szavakat kezdett használni, amik a válóperben megállapodott dolgokról szóltak.
Sokáig nem fogtam fel apám úgy próbált játszani, hogy a teljes felügyeleti jogunkat megkapja anyát kiírva az életünkből. Mindez itt még csak egy hosszú és fárasztó taktika része volt.
- Jack! – Camilla néni éles hangja megugrasztott ahogy kirántott az elmélkedésből – már vagy egy perce szólongatlak! Vedd már fel a telefont ott van melletted! Hát nem igaz, hogy nem hallod... - és még folytatta a monológját, de akkor a telefon felé fordultam már. Tényleg csörgött nem is értem, hogy nem vettem észre. Talán apa volt az. Talán már a Hálaadást is követeli. Gombóccal a torkomban vettem fel a kagylót.
- Halló? – szóltam bele. A vonal végén sistergő csönd várt, ami a rossz vonal minőségnek volt köszönhető. Mielőtt még beleszólhattam volna még egyszer a túloldalon megköszörülte a torkát valaki.
- Öhm... - kezdte tétován a hívó – ez... ez a Blossom ház? – már rávágtam volna, hogy nem, mikor eszembe jutott, hogy szólította Lizbeth Camilla nénit. Mrs. Blossom. Ez volt Camilla néni neve a megözvegyülés előtt.
- Igen – szóltam bele majd rájöttem be kéne mutatkoznom bár ezt először a másiknak kellett volna – én Jack vagyok.
- Ó! Te vagy az Jack? Jack Sullivan? – a hang megkönnyebbülve felsóhajtott – már azt hittem elkavartam a számokat. Ó, jaj nekem! Bianca vagyok. Emlékszel még rám? Bianca Blossom Camilla Blossom lánya. A nagynénéd vagyok.
Éppenséggel emlékeztem rá halványan. A texasi nőre, akinek a rossz keze volt. Apám ahányszor nálunk járt – vagyis az a két pont Hálaadás napi ünnepség – mindig azt suttogta anyámnak: „A te családod aztán mindig tudja, hogy tartsa a kezét, ha kérni kell"
- Aha, emlékszem.
- Remek szívecském – felelte erőltetett csevegő hangon – oda tudnád adni anyát?
- Az enyémet? – lepett meg – nincs otthon.
- Jaj nem, dehogy nem Elise-szel szeretnék beszélni. Az én anyámmal, Camilla-val – remegősen nevetett, ami furcsa volt. Arra gondoltam valami rosszat tett és félt, hogy Camilla néni megszidja. Aztán eszembe jutott, hogy ő már felnőtt és az anyukája nem szidhatta össze.
- Camilla néni! – fordultam hátra – Bianca beszélni akar veled!
A néni döbbenten fordult felém kezében még mindig Ella pulyka festményével. Az idős arc kifehéredett mint egy bevetetlenül hagyott ágy paplanja csak mélyen barázdált ráncai maradtak.
- Bianca? – alsó álkapcsa, ami mindig előre meredt megremegett a névtől.
Remélem sose fogja a saját anyám ilyen idegenül kiejteni a nevem.
Camilla néni átvette tőlem a telefonkagylót majd egy gyönge intéssel jelezte menjünk ki.
Nem volt okom ellenkezni, de érdekelt vajon miről beszélhetnek. Épp csak a legelejét kaptam el ahogy kitereltem a szobából Ellát.
- Mit szeretnél? Hogy vagy? Mit csinálsz? Minden rendben van? Baj történt? – egy levegő vétellel hadarta el Camilla néni a kagylónak kérdéseit.
Kint az előszobában állva Ella felém fordult.
- Átmegyünk Aris-ékhoz? – kérdezte.
- Nem lehet. Thetis kórházban van – ráztam meg a fejem. Ellának nem tetszett a válasz összefonta mellkasa előtt karjait.
- Hát akkor jöjjön haza!
- Ez nem így működik...
- Hát akkor, hogy?
- Fogalmam sincs – vallottam be. Ella furcsán nézett rám és furcsának is éreztem magam.
Nem értettem mi történik. Már semmiről se volt fogalmam. Elvesztem.

Bones & CinnamonWhere stories live. Discover now