Vallomásaim tömkelege

1.

Most álljunk meg egy percre. Tudom, hogy úgyse hallod így csak én állok meg. A narancssárgára színezett égboltot bámulom, melynek alján ott kandikál az az elveszett bíbor árnyalat amit oly régóta keresek. Kissé reszketek még. A bakancsom alatti kavicsok megzörrennek. Várom, hogy te is megállj. Szinte alig merek levegőt venni. Visszafojtott lélegzettel várlak. A vízet kezdem el bámulni. Jéghideg habjai most szinte nem is látszanak. Lassan sodorja magával a világ szennyét. Messze és messzebb. 

Rád nézek. Te vissza vissza nézel. A köztünk lévő két méter most szakadék ként terül szét. Az arcod nézem. Az arcod ami sehol sincs. Fekete lyuk tátong a fejeden. Pedig azt hittem…. Te nem vagy olyan mint ők. Felnéztem rád…. Mindig is. Most pedig kegyesen vágyom egy apró mosolyodra. Egy hangra egy szóra hozzám. Valahogy kezdem azt érezni, hogy nincs valami rendben. A mellkasomhoz kapok. A fájdalom szinte leírhatatlan. A balomon tátongó lyukban keresem a szívem. Dermedten nézek vissza az égboltra. A bíbor az én színem. A nap a képembe röhög. Reszketegen várom mi lesz. Térdre rogyok előtted. Te vissza rohansz és azt mondod sajnálod. Magadhoz szorítasz. Fejem a válladon pihen. Némán és reszketőn sírok fel, hisz az én színem a bíbor. Sajnálod, de mit sajnálsz? Mit tettél mégis? Egy perc és magamhoz térek. Magamat ölelem. A kezemben olló, a szoba pedig maga a gyötrelem. Sajnálom? De mégis mit? 

Felkelek és megreggelizem majd munkába, sétálok munkába megyek, de valami nincs rendben. Haza rohanok. Fel tíz lépcső soron. Fel a lakásba, be a kisszobába. Ott fekszem halottan és mozdulatlanul. Ott fekszem megsebzetten mint egy állat. Összegömbölyödve kihűlt testtel. Remegve nézek magam.