221C Baker Street

221C

A 221C-ben lakni nagyon sok zajjal járt. Sosem csodálkoztam, hogy a körülmények elég szegényesek voltak; repedezett csempék, beázott falak, málló tapéta, de mit is vár az az egyetemista, aki csupán a legolcsóbb albérletet engedheti meg Londonban. Számítottam én a penészre és a porra. Nem lepett meg a főbérlő, Mrs. Hudson gyakori metálzene hallgatása, sem a lakásom felett húzódó lépcső gyakori dübörgése sem. Azonban már a beköltözésem napján megismerkedhettem a lövések és kiabálások különös elegyével, ami a felettem lévő B lakásból szűrődött át. Egy darabig figyelmen kívül hagytam a zavaró hanghatásokat, és próbáltam belemélyedni egy hosszas tanulmányba. Koncentrálnom kellett, hogy felfogjam az olvasott szöveg értelmét, mivel a tompa kiáltások és az élénk dobogás zavaró volt. Amikor a hanghatások elhallgattak, őszintén megörültem, megkönnyebbülésemben felsóhajtottam és újrakezdtem az előző két paragrafus értelmezését. Aztán, valahogy zavaróvá vált a csend. Nem hagyott nyugodni és fülelni kezdtem. Nem hallottam semmit, egy árva neszt sem. Lassan a fülemben dobogó vér lüktetése is zavarni kezdett. Úgy határoztam, hogy kimerészkedek a lakásból és kilopakodok az előtérbe, hogy a lépcső kezdeténél kicsit hallgatózzak. Azaz, hogy ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e. Lassan, mint akit bármikor raja kaphatnak, felkeltem az íróasztalom mellől, s az ajtó felé lopakodtam. Egy pillantást még vetettem a konyha felé, arra gondolva, hogy magamhoz kellene vennem egy kést. Bár egy serpenyővel talán hatékonyabb lehettem volna. Gondolataim végére már a küszöbhöz értem, így mindenféle önvédelmi és/vagy konyhai eszköz magamhoz vétele elmaradt. Lassan kiosontam, s pár lépéssel elértem a lépcső alját. Feszülten figyeltem, próbáltam kideríteni, hogy a több órányi zajok miért szűntek meg olyan hirtelen. Egyszerre csak egy éles férfihangot hallottam:
- John, fogj egy taxit! – Összerezzentem a váratlan kiáltástól, emiatt hátra tántorodtam. Ezt jól is tettem, hiszen szinte rögtön egy ismeretlen férfi robogott le a lépcsőn, olyan nagy lendülettel, hogy elsodort volna. Amint észrevett, megtorpant. Középkorú lehetett, nálam picivel magasabb, átlagos termet, szeme alatti karikák kialvatlanságról árulkodtak, de csupán ennyit tudtam megfigyelni belőle, mint első benyomás.
- Oh, bocsáss meg! John Watson vagyok, te bizonyára az új lakó vagy, akit Mrs. Hudson említett. – A hangja leleplezte számomra, hogy nem ő volt az, akit az előbb hallottam. Biccentettem és én is bemutatkoztam. Nevem végét azonban elnyelte a lépcső irányából ismét felhangzó robaj; könnyed léptek, majd az ismeretlen hang tulajdonosa is megjelent. John megforgatta a szemét.
- Ő pedig Sherlock...
- John, taxi!
- Holmes.
Az említett Sherlock Holmes elrobogott mellettünk, kitárta az ajtót, majd eltűnt. Miután John bemutatta nekem az illetőt, ő is az ajtó irányába indult.
-Holnap délután gyere át egy teára – szólt még vissza válla felett, majd becsapta maga mögött az ajtót és magamra hagyott a hirtelen csenddel.
Agyam elkezdte feldolgozni, hogy mi is történt valójában az elmúlt néhány percben, mert eme nemes testrészem nem volt képes annyira gyorsan forogni, hogy a két férfi gyors távozását fel tudja dolgozni. Gondolataim közül Mrs. Hudson hangja ébresztett fel.
-Jól hallottam, elmentek a fiúk? – kérdezte olyan mosollyal, mintha két kiskutyáról lenne szó, nem pedig felnőtt emberekről, akik úgy zajongnak, mintha muszáj lenne. Meglepett arcomat valószínűleg a főbérlőm észrevette, így ismét magához ragadta a szót: - Á, ne izgulj aranyom, ők mindig ilyenek. Majd megszokod őket! Egy-két éjszaka és elmegy majd a füled mellett a zsivaj, amit képesek produkálni. – Mrs. Hudson ingatta a fejét, azonban szélesen mosolygott. – Ha pedig Rosie-val találkozol, az lesz az igazi öröm – csapta össze tenyerét az idős nő, majd kuncogva felsietett a lépcsőn. Nem tudtam elképzelni, hogy miért ment fel az üres lakásba, hogy ki az a Rosie, és hogy milyen zajokra kell számítanom, de gyorsan visszavonultam a szobámba, hogy utána nézzek ennek a két csodabogárnak.