Csakis miattad

1.fejezet

Oikawa szemszöge:

- Na de Iwa-chan~, miért nem? - kérdeztem ma már sokadjára mindig morcos barátomat, ki most mintha ingerültebb lenne a szokásosnál...
- A válaszom még mindig NEM, nem fogunk tengerpartra menni edzőtáborba! - mondta cseppet sem kedvesen.
Mondjuk nem tudom miért lepődtem meg ezen, ha valaki képes ilyen lekezelő dumára, az ő. Bár nem tudom mire fel ez az ellenszenv... Elvégre is, két hét és végre nyári szünet! Ami azt jelenti, kezdődnek az egy hetes nyári edzőtáborok, és most évek óta először a tengerpartra megyünk! Legalábbis szeretnénk... Ugyanis Iwa-chan beleegyezése nélkül nem megyünk sehova. Ő a csapat "anyukája", mindig tudja mit kell tennie az érdekünkben, az edző épp ezért is bízta meg az ilyes fajta döntések kezelésével. (Pedig én vagyok a csapat kapitány és nem ő.....mpf.)
Csakhogy ő kifejezetten ellenzi ezt az egészet. Sőt, olyan hevesen kezdett el tiltakozni a tengerpart ellen mintha arra kértem volna meg, hogy hadja abba a röpit örökre.

Pedig kiskorunkban nagyon sokat mentünk együtt nyaralni és mindig nagyon jól szórakoztunk. Amúgy is, ki nem szeretne tengerpartra menni?! A finom, meleg homok, a gyönyörű sötétkék tenger, strandröplabda és persze a csinos bikinis lányokról se feledkezzünk meg, akik természetesen odáig vannak értem.
- Oi Shittykawa, mit bámulsz annyira? - kérdezte azzal a tipikus unott arckifejezésével, miközben tarkón ütött. Ch, ha van egy szokása ami kifejezetten irritál akkor az ez, de ezt a világért sem közölném vele... Vagy ezzel együtt szeretem, vagy sehogy sem... Esküszöm sose tudom eldönteni mit gondol rólam, semmit se lehet leolvasni az arcáról. Mindig olyan rideg és zárkózott. Pedig régen elválaszhatatlanok voltunk... Minden kis apró dolog, minden egyes mocskos kis titkot, a rejtett jeleken át mindent szinte MINDENT tudtunk egymásról. De most... Mint két idegen ember, kik csak aznap ismerkedtek össze egymással, egyszerűen fájdalmas.

- Semmi, semmi csak elbambultam. - emeltem fel "nevetve" kezeim védekezés képpen.
Talán rá kellene kérdeznem? Végül is, mi baj lehet belőle?
- Amúgy miért is nem akarsz a tengerpartra menni? Félsz hogy kiderül hogy jobb testem van mint neked? - kérdeztem tőle csipkelődve, hátha a tettetett hülyeségem oldja ezt a folytogató feszültséget mely napról napra egyre csak körül vesz bennünket.
- Mégis hogy a francba jut eszedbe ennyi hülyeség? Meg amúgy is van bármi közöd hozzá Shittykawa?.... Tudod mit? Nem érdekel, menjünk el a hülye tengerpartra, ha annyira akarjátok, csak engem hagyjatok békén a hülyeségeitekkel! - Köpte oda nekem üvöltve, majd az idegességtől kipirult arccal kiviharzott a tornateremből.

Bármennyire is próbáltam ignorálna a tényt, miszerint a legjobb barátom kezd megutálni, jelenleg ez volt számomra a legkisebb probléma. Legutoljára akkor borult ki ennyire mikor elvesztették azt a bizonyos meccset, azt mely elég mély nyomot hagyott benne ahoz, hogy azóta is csak magát ostorozza miatta.

Féltem, eszméletlenül aggódtam érte, de mégsem volt elég erőm utána menni...
- Iwa-chan, mit rejtegetsz előlem? - motyogtam, majd elindultam haza, egyedül, évek óta először.
Bármi is a baja, kiderítem! Talán az lenne a legjobb ha holnap rákérdeznék. Bár őt ismerve kibújik a válaszadás alól.... De mindegy is, mind tudjuk, hogy szeretem túlerőltetni a dolgokat! Ekkor tekintetem akaratlanul is a fásliba csomagolt térdemre vetődött. Nem csak neked vannak fájdalmas titkaid Iwa-chan...

Másnap az iskolában egész nap kerültük egymást, ami valljuk be nem esett valami jól. Hiába hiányzott eszeveszettül, valahogy képtelen voltam odamenni hozzá. Féltem, hogy valami olyat mondanék amivel mégjobban meggyűlölne... Gondolatmenetemből a csengő fémes hangja ébresztett fel, mely az utolsó óra végesztét jelezte.
- Végre vége! - sóhalytottak fel körülöttem többen is. Nem tudtam őket hibáztatni, én is ugyanezt gondoltam. Békésen pakolászva könyveim szövögettem tovább kis tervemet, majd nagy mosollyal az arcomon kiléptem a teremből. Azaz léptem volna, ha nem megyek neki valaminek, vagyis valakinek. Ő volt az, ott állt a terem előtt és a jelek szerint várt valakire.
- Oi, Shittykawa, vigyázhatnál jobban is! - mondta azon a monoton, nem törődöm hangjával.
- Bocsi, bocsi - mondtam egy aranyos fél mosoly kíséretében. - Amúgy miért állsz itt a terem előtt, engem vársz? - kérdeztem gyanúsan méregetve őt, mire gond terhelt arccal rám nézett. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem találja a szavakat. Nem siettettem, már annak is örültem, hogy egyáltalán észrevett. Bár a gombóc a torkomban egyre csak folytogatott, mégis csendben vártam rá.
- A tegnapi miatt akarok bocsánatot kérni... Rossz napom volt és egy kicsit felhúztam magam. - Mondta, de nem nézzet rám. Háh, ahogy gondoltam, ismét hazudik. Még a vak is látja, hogy sokkal több van a háttérben énnél, de nem firtattam a dolgot. Ha még nekem sem akar beszélni róla komoly dologról lehet szó.... Vagy csak már nem bízik bennem eléggé....
- Semmi baj, megértem - mondtam, mire ő rám emelte a tekintetét. Szemei üresek voltak és sötétek. Tudom, hogy valami nincs rendben vele és ki fogom deríteni mi az... Mégha ez az egész táboromba, SŐT ha az egész életembe fog kerülni, kideríteni! Csak kérlek Iwa-chan, könyörögve kérlek.... Engedd, hogy megvédjelek.

(Csakis miattad, átírt változat)
Csak sikerült megcsinálnom😇
Csak az első 4-5 részt írtam át, utána minden maradt ugyan az.