Empress Of His Heart (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~35.~~

Erre a mondatára megdermedtem. Tud a táborról? Egyáltalán, hogy tudta ennyiből? Miért ilyen nyugodt? 

- Te... tudsz a...- kezdtem akadozva, miközben ránéztem. Az arca komoly volt, a rövid ujjúja a szellőtől néha meglibbent.

- Igen.- mondta, majd rám nézett egy óvatos mosollyal. Értetlenül néztem rá, és valószínűleg rájött, hogy a fejemben a honnan? kérdés kavarog. Felemelte bekötött kezét a fűből. Csak most tűnt fel, hogy a fehér anyaggal van körbe tekerve mindegyik keze, bár ezek közül az egyiken a kézfején egy apró vörös folt volt. Hátraemelte és megemelte a pólója hátulját. Kikerekedtek a szemeim. Vastag hegek voltak a hátán.- Az első generáció egyik túlélője vagyok.- mondta komolyan, mire még jobban rémült és kikerekedett szemekkel néztem rá.

- D...de... de azt, cs-csak...- kezdtem, mire bólintott.

- Azt csak négyen éltük túl.- fordult vissza a horizontra. Még mindig teljességgel nyugodt volt. Hogy lehet nyugodt? Mármint a pokol legmélyebb bugyrairól beszélünk! Hangot adtam az értetlenségemnek.

- Hogy lehetsz ilyen nyugodt?- kérdeztem, mire picit felnevetett, ami miatt megijedtem.

- Tudod, alapjáraton nagyon hasonlítok Bakugoura. Mármint személyiségre. Viszont kettőnk között két nagy különbség van.- itt szünetet tartott.- Az, ahogy felnőttünk. Őt istenítették, szerető családja volt, tökéletes gyerekkora. Nekem meg az, ami. -ismét hatásszünet.- A másik a képességeink. Neki robbanás, nekem az árnyékok és vérdémon. A vérdémon nem igazán zavar be, a viselkedésembe, inkább segíti, viszont az árnyékok kevésbé. -mondta, majd kicsit felnevetett.- Várj, ez így érthetetlen. Szóval, míg Bakugou viselkedése olyan, mint a robbanások. Hangos, és végül is mondhatnám, hogy pusztító. Az én viselkedésem is olyan, mint a képességem. Halk, nyugodt, nem feltűnő, mint az árnyékok. De pusztító, mint a vérdémon.- fejezte be a magyarázatot.- A kettőnk közötti különbség a viselkedésünkben látszik. Ugyanis a képességek sokat játszanak az életünkben, és a képességeink tulajdonságai nagyrészt ránk is igazak.- pillantott rám. Ezen el kezdtem gondolkodni, majd felsóhajtottam.

- Miért mondta azt Eijirou, hogy csak te tudsz nekem segíteni?- kérdeztem félve. Elmosolyodott.

- Csodálom, hogy csak most kérdezted meg.- mondta, majd megvonta a vállát.- Nekem is voltak ilyen álmaim.- kikerekedtek a szemeim. -Nem tudom miért. Lehet, mert halál közeli állapotba kerültünk, lehet, hogy egy régi képesség, aminek a hatásának voltunk kitéve. Fogalmam sincs. De megálmodtam én is az emlékeimet. Nagyon sokat. És hasonló helyzetben voltam, mint te.

- Tényleg?- kérdeztem furán. Nem is tudom. Talán így utólag csodálatnak mondanám. Ugyanazt élte át, mint én, és még is úgy tűnt, jól van.

- Majdnem. Én nem vesztettem el az érdeklődésemet. Vagy nem mutattam. Ugyanúgy hülyéskedtem, miközben belülről széttépett a fájdalom, és nekem a vége az öngyilkosság volt. Legalábbis megpróbáltam.- mondta és közben elkomolyodott. 

- És, végül miért nem tetted meg?- kérdeztem félve, mire fél mosolyra húzta a száját.

- Oh, megtettem! Leugrottam a hídról. Csak egy idióta elkapta a karomat, és felhúzott, majd nem hagyta, hogy többet akár eszembe jusson.- nevetett fel a végére. Mielőtt kérdezhettem volna, válaszolt.- Ei volt. 

- Neked is volt olyan, amit igyekeztél nem megálmodni?- kérdeztem halkan, mire bólintott.

- Igazából, mindent el akartam kerülni, ami a szüleimmel kapcsolatos. Úgyhogy tudom mit érzel, az a lényeg.- mondta fájdalmas mosollyal. A szülei említésére elborult az agyam, amire nem vagyok büszke, ugyanis felpattantam és mikor utánam szólt, leüvöltöttem a fejét.

- Igen? Tudod mit érzek? Mond csak neked kellett egy démoni fattúval megbeszélned, hogy milyen rossz az életed? Mond csak, neked kellett azzal a szörnnyel beszélgetned, akinek a szülei tönkretették az egyik szeretted életét? Mond csak, tudod milyen úgy felnőnöd, hogy a nagybátyád, akit szeretsz, az melletted állt, és mesélt, mindenféle kalandot régről, miközben kerekes székben ült, mert levágták a lábát? Mond csak, tudod milyen, amikor a szüleid két hetente elmennek, hogy kezelésre vigyék a nagybátyádat? Mert magából nem tud?- üvöltöttem, és szerintem páran felnéztek a dombra a szökőkút mellől. A bestia fura mosollyal nézett rám, majd furán felnevetett.

- Igazad van. Tényleg nem tudom milyen.- mondta, tekintetét belefúrva az enyémbe.

- Pontosan, úgyho- és akkor vettem észre, milyen hülye vagyok. Mármint, hogy milyen hülyeségeket vágtam a fejéhez. Mert láttam a tekintetéből. A mosolya fáradt és fájdalmas volt. A nevetése keserű. A tekintete pedig szomorú. És ekkor jöttem rá, hogy az előbb egy árva fejéhez vágtam ezeket hozzá. Hogy tudja e, milyen szülőkkel és a nagybátyjával. Szülőkkel, akiket megöltek, a szeme láttára. Nagybátyjával, aki egy árvaházba helyezte a saját érdekében. Miért hittem, hogy nekem a legrosszabb? Ő nem tudta senkivel se tudta megbeszélni, hogy milyen, ha rémemlékeket álmodsz meg. Mert nem volt lehetősége. Mert nem tudott senkit, aki ezt élte át. Az öklöm elernyedt és visszatelepedtem a fűbe.- ...bocs.- motyogtam, de ő csak legyintett. Hogy tudja..? Inkább nem törődtem ezzel a kérdéssel. Egy másikkal törődtem.- Akkor hogy...

- Az álmokat én papírra vetettem. Pontosabban egy füzetben leírtam őket és, hogy kb hány éves voltam. Amilyen részletesen tudtam leírtam. Nem muszáj ezt csinálnod, de nekem segített, hogy ne őrüljek meg. Aztán leírni, hogy hogy érzed magad. Ez csak később jutott eszembe, így levélbe írtam meg, ami búcsúlevél volt. Nem vagyok rá büszke, de könnyített a lelkemen az tény. Igazából bármilyen formában megírhatod, például versben, vagy amiben akarod. Ja, és a zene. A kedvenc zenéidet kell hallgatnod, hogy eltereld a figyelmed.- kezdte sorolni a dolgokat.- Ezek legyenek az elsők. Na, gyere. Elmegyünk kajálni.- mondta, mire fintorogni kezdtem.

- Nem vagyok éhes.- mondtam, miközben én is felálltam. Elmosolyodott.

- Nem baj, én igen.- azzal elindult. Mikor a *Mivel nem akarjuk szponzorálni a helyet, ugyanis egy FITTYINGET SE fizettek nekünk sajnos ki kell cenzúráznunk a nevét. Megértésüket köszönjük.* értünk ő beállt a sorba én meg foglaltam egy helyet. Leült rengeteg kajával elém, mire elfintorodtam. Levett egy krumplit, a két italból az egyiket és egy burgert, a többit pedig elém tolta. Kérdőn néztem rá, mire a fejével a kaja felé biccentett.- Egyél.- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Mivel közben megvillantak éles fogai, és megijedtem bekaptam egy falat krumplit. Ahogy a krumpli lecsúszott a nyelőcsövemen jöttem rá, milyen éhes vagyok. Csak úgy faltam az elém rakott étkeket, amit ő egy bólintással nyugtázott, és csendben figyelte, ahogy felfalom az ország fél ételkészletét. 

*********************************************************************************

Íme, a mai rész. Tegnap nem jött össze kettő. Ma még kevésbé esélyes. Evvan. Bocsi.

Sayonara!

W23.