Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Lambda

Eltelt egy hét. Majd hirtelen az egész október és a november fele. Még mindig nem találtak ránk, pedig napi rendszerességgel vágtak át rendőrök és vadászok az udvaron. Néha előfordult, hogy a nappalink közepén álltak és úgy jelentették az adóvevőjüknek, hogy nem találtak semmit. Ilyenkor egyikünk sem tudta eldönteni, hogy röhögjön vagy féljen. Én továbbra is féltem, hogy a varázslat nem tart örökké, bár eddig minden jel szerint kitartott. Az eltűntek száma hétről hétre nőtt. Néha előkerült néhányuk – egyik sem élve.

Tévét néztünk a nappaliban – megint a híreket, újabban a reggeli és esti szertartásnak számított, hogy együtt meredtünk a képernyőre, új hírekre várva, hátha elkapták az illetőt, és kiderül, hogy egy ismerős áll a dolog mögött. Sose történt ilyen. Csak eltűnt emberek és tanúvallomások ugyanarról: egy medvénél is nagyobb szőrös rémről. A várost elárasztották a katasztrófaturisták és a Jetit kereső önjelölt kutatók. Egyre veszélyesebb lett kimennünk esténként lopni.

– Mégis mi lesz, ha titeket is elragad az a valami? – sápítozott Violet akárhányszor csak említésre került a dolog. Néha úgy érzem, Violet vezeti a csapatot, nem én; bár már igazán megszokhattam volna, hogy az Alfa nem vezet, csak viseli a kritikát, amit a többiek vágnak a fejéhez, mintha bármi az én ötletem lett volna innen.

Túl nagy demokrácia van a csapatban.

Megcsörrent a telefon a konyhában. Az ilyesmi ritkaságnak számított, hiszen alig volt valaki, akivel tarthattuk volna a kapcsolatot. Suessi halkan szusszantott, és feltápászkodott a pamlagról. Hallottam, ahogy a konyhában beleszól a telefonba, aztán pár másodperc múlva átüvöltött a nappaliba.

– MÁZLI! Téged keresnek!

A szüzességemet tettem volna fel arra, hogy Winston hív. Mint kiderült, igazam volt.

– Lexi, remélem, a te kölykeid rohangálnak odakint, mint az őrültek – szólt bele Winston a telefonba.

– Ha még egyszer Lexinek hívsz, kitépem a nyelved és veled etetem meg – feleltem. Imádtuk így húzni a másikat. – És egészen biztosan nem, ugyanis majdnem egy hónapja lakat alatt tartok mindenkit, csak lopni járunk ki.

Sóhajtás.

– Akkor nem ti voltatok.

– Nem ezt mondtam én is?

– De ha nem ti, akkor ki?

– Fogalmam sincs.

– Lehet egy kóbor? Néha előfordul a környéken egy-egy...

– És nekünk köszönhetitek, hogy nem több. Ha erre téved valaki, általában befogadjuk.

– Mert már Akela előtt is minden egyes Alfa a csapatotokban eljátszotta az irgalmas szamaritánust. Aztán nézzétek meg, hova jutottatok...

– Javulni fog a helyzet. Most már van Omegánk.

– HÁLA ISTENNEK! – kiáltott fel Winston a vonal másik végén. – Bocsi, hogy ezt mondom, de nem lett volna már kapacitásunk befogadni tőletek bárkit is. Tömve van a ház, így is alig férünk el.

Gondolhattam volna. Winston mindig is ilyen átkozottul őszinte volt, és habár mindig segített, hülyeség volt az gondolnom, hogy eddig elér a jóindulata.

– Hányan vagytok? – kérdeztem. Amikor legutóbb láttam a csapatukat – Michael temetésén –, akkor olyan tizenhat-tizenheten lehettek.

– Nyáron érkezett három újonc, szóval most huszonegyen, Omega nélkül.