04.ʞönʎʌʇáɹ

1.3K 88 3
                                    

Szörnyű ezt bevallanom, de sajnálatos módon én is azok közé az emberek közé tartozom, akiknek van valami idegesítő szokása. Tudjátok, amikor nem tehettek róla, hogy nem tudtok leszokni arról a bizonyos irritáló dologról, de egyszerűen képtelenek vagyok lehagyni róla.

Vannak azok az emberek akik mikor könyvtárba, vagy könyves boltba térnek be, akkor találomra választanak egy könyvet. Nem nézik az írót, a címet vagy a leírást. Csak leveszik a polcról, és már lovagolnak is ki vele az üzletből.

Aztán vannak azok a személyek, akik csak a kedvenc írújuktól vagy költőjüktől hajlandóak olvasni valamit. Ők sem olvassák el a leírást, ugyanis nem érdekli őket, mivel szentül megvannak győződve arról, hogy a kedvencük biztos, hogy nem fog csalódást okozni nekik.

A harmadik réteg az, akiket nem érdekel, hogy ki az író vagy mi a cím. Őket csak a könyv borítója kelti fel a figyelmét. Minél letisztultabb, giccsesebb, színesebb, furcsább. Ha jó a borító, akkor biztos, hogy jó a könyv is. Arról a mondásról még életükben nem hallottak, ami abból áll, hogy ne ítélj meg semmit a borító alapján.

A végső kategória azok a könyvmolyok, akik szóról szóra elolvasnak mindent a kezükbe vett könyvről. Az írót, akinek nevéhez műveket próbálnak azonosítani. Ízelgetik a címet, és csak akkor fordítsák meg a hátlaphoz, ha meggyőzte őket. Ó, a leírás. Háromszor elolvassa mikorra eldöntené azt, hogy el e viszi magával az adott könyvet, vagy sem. Még az apró betűs részt is komolyan veszi, ami legtöbbször csak abból áll, hogy hány példányt adtak el belőle.

És ezzel meg is érkeztünk az utolsó kategória utáni személyhez; vagyis hozzám, és az idegesítő szokáshoz.

Én az a fajta személy vagyok, akire mind a négy kategória igaz, és még ezen kívül plusz egy. Ugyanis nekem nem elég annyi, hogy elolvasom az írót, a címet és a leírást. Nem! Nekem muszáj belelapoznom a könyvbe, és legalább elolvasnom egy sort. Ha megfog az a bizonyos egy mondat, akkor nagy valószínűséggel a könyv hazajön velem. Azonban ha nem tetszik az a mondat, akkor tovább olvasom hátha a későbbiekben megtetszik majd. De mikor már vagy fél oldalt elolvastam, akkor jövök rá, hogy elkezdhettem volna az elejétől kezdve olvasni.

Így történik rendszeresen az, hogy a megtetszett könyvet, amiről meg nem döntöttem el, hogy milyen sorsa jusson - maradjon a polcon, vagy jöjjön haza velem - a könyvtárban lévő asztalhoz viszem, ami direkt azért van a helység közepén olvasólámpákkal, meg kényelmes fotelekkel felszerelve, hogy az idetévedő tudjon a lapok között keresgélni. Nem pedig azért, hogy valaki itt olvassa ki a megtetszett könyv negyedét.

Sajnálatos módon velem mindig ez történik. Amint elhelyezkedem a kényelmes bőr fekete fotelokban, és az ölembe húzom az új könyvet, rögtön elfeledkezem arról, hogy hol is vagyok. Egyszerűen csak elkezdek olvasni a sorok között, a történet világa pedig magába szív, és onnantól elvesztem. Csak olvasok, és olvasok nem törődve semmi mással. Ha azt vesszük ez pedig tényleg idegesítő egy szokás, ugyanis a könyvtár nem arra van, hogy valaki ott olvasson ki egy teljes könyvet. Ha otthon csinálod ezt, az oké mivel ott mégis csak a saját környezeteben vagy, ahol azt csinálhatsz amit csak akarsz. A vicces pedig az, hogy ezt tényleg csak a könyvtárban vagyok képes véghez vinni. Az olvasás az iskolába is kikapcsol, de csak azért mert ott teljes erőmből a szavakra koncentrálok, ugyanis nem akarom meghallani a diákok undok beszólogatásait. Olvasok, olvasok, nézzétek a kocka béna haját, olvasok, olvasok, a kocka megint a földön olvas pont ott ahová való,olvasok, olvasok, a kocka ma megint a klotyón bőgött,olvasok, olvasok, valaki öntjön rá valamit kockára, olvasok, olvasok.

Így történt az, hogy ma mikor megtaláltam azt a könyvet, és szorítottam magamhoz, nem hagytam el a könyvtárat, hogy idejében érkezzek meg Wheelerékhez, hanem helyette a kényelmes bőrfoteleket vettem célba, és fészkeltem magam be egyikükbe kényelmesen.

never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)Where stories live. Discover now