Ketten a világ ellen

/1/

Már egy éve vagyok együtt a barátommal, Corbyn-nal. Nagyon sokat vagyunk együtt annak ellenére, hogy tudjuk ez a karrierje kárára mehet, de ő nem akar ezen változtatni. Egy bandában énekel és a társai meg a menedzsere mindig panaszkodnak a sok együtt töltött idő miatt. Még sose találkoztunk, de érezhetően nem szívlelnek.
Nem sokan tudják rólam, de biszex vagyok, szám szerint csak Bean és "családom" tudja. És mégis miért van idézőjelben a családom szó? Azért mert mikor elmondtam, hogy bi vagyok kitagadtak. Azelőtt mindig hangoztatták, hogy milyen elfogadóak és nem számítanak az ilyesmik, ezért is mertem nekik elmondani, de nem így lett...
Corbyn most hívott át magához és állítólag a banda többi tagja is ott van úgyhogy nagy valószínűséggel ez alkalommal megismerem őket. Nem szokásom idegeskedni, de per pillanat az vagyok. Becsengetek és várok. Szerintem egy másodperc se telik el máris nyílik az ajtó és meglátok egy félős fejjel álló Beant. Egy gyors csókkal köszönt majd behúz maga után. Hirtelen annyira furán érzem magam. Négy kérdő szempár néz ránk várakozóan. Gyorsan mindenki bemutatkozik és Bean leültet a kanapéra maga mellé.
-Ugye tudod, hogy elképesztően szeretlek? - kérdi.
-Öhmm... Persze miért, baj van? - ez a nap egyre furcsább lesz esküszöm.
-Szakítanunk kell! Túl sokat vagyunk együtt és nem tudok a karrieremre koncentrálni. Nincs elég időm az énekesre és rád is. - hadarja el majd a földet kezdi pásztázni szomorúan, némán könnyezve.
Ezt most jól hallottam?! Mindig azt mondtam neki, hogy kevesebb időt kéne együtt töltenünk, de Ő nem akart. Olyan szarul esik ahogy kimondja. Tudja, hogy nehezebb időszakomat élem és ezt pont ilyenkor jut eszébe közölni, és így?
Egy szót se tudok szólni, egyszerűen nem megy. Érzem ahogy lefolyik pár könnycsepp az arcomon. Nem sok, de épp elég, hogy a többiek elkezdjenek sajnálni. Utálom ha sajnálnak, olyankor gyengének érzem magam. Szépen lassan elkezdek felállni és kisétálni a házból. Mindeközben megnézem a többiek arcát. Jonah és Daniel arcáról üvölt a sajnálkozás és a szomorúság. Jack és Zach arca megbánásról és szégyenről árulkodik. Ők voltak. Ők mondták Bean-nek, hogy válasszon köztem és a karrierje között. Még egy könnycsepp lefolyik arcomról, majd több nem jön. Corbyn egyre jobban sír és ezt nem bírom nézni.
Miután kiérek a házból megállók az ajtó előtt és elgondolnotok hova menjek. Olyan üresnek érzem magam. Mintha nem lenne többé értelme élni. Már elvesztettem a családom, azután csak Corbyn maradt nekem. Most pedig őt is elvesztettem.
Van egy füzetem amit mindig magamnál hordok. Soha nem mondtam senkinek, de dalomat írok és néha éneklek, az ötleteimet pedig itt gyűjtöm. Leülök a lépcsőre és elkezdek az utolsó oldalára írni. "Egyetlen Bean-em!
Ha ezt olvasod akkor már döntöttem, hogy mit is teszek. Most még itt ülök a házatok előtt és gondolkozom mit is írjak neked. Na de! Tényleg meg akarok halni? Nélküled igen! Úgy érzem nincs miért élnem már. Örülök, hogy az éneklést választottad. Ez az álmod és nem akarlak megakadályozni  benne. Eldöntöttem! Tudod van a kedvenc rétem a közelben ahol megy a vonat is. Most elmegyek meglátogatni és nem hiszem, hogy valaha is visszajövök. Ne feledd, örökké szeretlek!"
Felállok szembe az ajtóval készen arra hogy bemenjek.l mikor ordítozást hallok. Hallom ahogy Corbyn ordítja, hogy nem ismer náluk szörnyűbb embert és felrohan a lépcsőn. Ez volt az amit sose akartam. Hogy miattam veszekedjenek. Benyitok és most négy    meglelődött szempárt látok.
-Ki jött be? - jön le egy síró Bean. Ennél szigorítóbb látványt el se tudok képzelni. Látni, hogy az általad legjobban szeretett ember összetörik.
-Szeretlek! - nyújtom át neki a picit gyűrött, papírokkal telerakott füzetem, majd kisétálok. Érzem, hogy pusztítani tudnék annyi adrenalinom van úgyhogy elkezdek futni. Szinte  sprintelek a rétre. Nem járnak ott gyakran vonatok, de reménykedek, hogy elcsípek egyet. Mikor odaérek nem látok vonatot így elkezdek sétálgatni a sínen. Elkezdek sírni egyre  percről percre erősebben. Nem tudom mennyi ideje lehetek itt. Mintha elvesztettem volna az időérzékemet.
Kicsit letérek a sínről és felveszek a földről egy szép sárga virágot. Fogalmam sincs miért tettem ezt. Csak ránéztem és valamiért meg akartam fogni. Vajon miért volt letépve? Ki szakíthatta le és miért dobta el? Hisz olyan szép! Még nagyon távol, de már látom a vonatot. A háttérben hallom az autók hangját viszont figyelmen kívül hagyom. Odaállok a sínre szembe a vonattal és nézem ahogy közeledik. Furcsa mert nem értek se félelmet se semmi mást csak elszántságot. Abban mindig is jó voltam. Ha valamit elhatároztam akkor azt megcsináltam. Már csak fél perc és itt a vonat. Olyan mintha valaki a nevemet kiabálná. Már csak pár méter! Becsukom a szemem, könnyebbek tűnik így. Őrülten hangosan dudál a vonat megállás nélkül. Mikor már közvetlen előttem van a vonat hirtelen két kart érzek magam körül és zuhanok oldalra. Mindehhez a tipikus Corbyn illat társul. Őrülten sírok a karjaiban. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Lassan megpróbál lenyugtatni ami nagyjából sikerül is de még mindig szipogok. Majd realizálódik bennem, hogy nem kéne itt lennie.
-Miért vagy itt? Hagynod kellett volna, hogy elüssön a vonat. - suttogom.
-Itt van a helyem melletted. És nem bírnám ki nélküled. - ejti ki halkan és óvatosan a szavakat.
-De nemrég szakítottam velem.
-Az egy hiba volt amit soha többé nem akarok elkövetni. - tart szorosabban a karjaiban.