never ending story. ( stranger things ! Steve Harrington fanfic)

01. ʞǝzdǝʇ

Hunyorogni vagyok csak képes, de ez is elég arra, hogy az éjjeliszekrényemen pihenő pillangós órámról leolvassam azt, hogy negyed hét van, ami annyit tesz, hogy anya műszakja lejárt.

- ... a lányok nem verekednek - sápítozza kellemetlen hangon, és még mutogat is hozzá a rövidke húsos kezeivel, amit mindig viccesnek találtam.

Az anyám a világon a legkedvesebb asszony, aki mindenkivel aranyos. Nehéz kihozni Őt a sodrából, de ha sikerül is akkor sem tart nála sokáig, mert hamar lenyugszik. Mint egy mérges pingvin; szoktam mondani, amikor dühös rám. Álltalában csak addig mérges rám, amíg meg nem hallja az én történetemet is. Aztán mikor a sztori végére érek, az ideg elszáll, és megölel majd nyugtat azzal, hogy hamarosan vége a gimis éveimnek. Mindig ezzel nyugtat, már azóta, hogy befejeztem az általános iskolát. Hamarosan vége, minden egyes nap.

De a vég még nagyon messze van, úgyhogy sokáig kell szajkóznia ezt. Tudja, hogy nem segít vele, egyszerűen elég neki az ha én hiszek neki.

- Beleakartak dobni a kukába, csak azért mert olvastam. - soha nem voltam sírós fajta, így míg a többi lány egy ilyen helyzet miatt már szétbőgte volna az agyát, én csak egyszerűen próbálok nem is gondolni rá. Ahelyett, hogy ezen rágnám magam, inkább elzárom az elmém legmélyére ahonnét csak akkor fogom majd kiengedni, ha eljön a bosszú ideje - ami soha nem fog bekövetkezni, ugyanis nincs az a hatalom ami megengedné nekem azt, hogy végre én legyek az aki mással szívózik. Nem mintha nagyon vágynék arra, hogy valaki életét pokollá tegyem. Én egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy békén hagyjanak, de ez a gimiben sajnos lehetetlen, ha az ember egy kissé különc.

Nem nézek rá anyára, inkább ahelyett a nadrágom térdén lévő apró lyukkal kezdek el játszani. A szobában beálló csendet, csak az órám töri meg, amitől kényelmetlenné kezd válni az egész helyzet. Anyának szüksége van arra, hogy megemésztje a dolgokat. Eléggé kellemetlen lehet a számára, amikor az osztályon a telefonhoz hívják, hogy keresik az iskolából. Ez pedig nála szinte mindennapos dolog, amiben már beletörödött, hogy ez ellen semmit nem tud tenni.

Először a walkmanemet teszi le az ágyam szélére, amiért úgy kapok mintha az életben maradásért szükséges étel lenne. Rögtön megnyomom az előre tekerés gombot, a benne lévő kazetta pedig heves sebességgel teszi a dolgát, amit én élvezettel figyelek. Már majdnem megnyomtam a lejátszás gombot, amikor is az ágyam vége süppedni kezd, ugyanis az anyám helyet foglalt rajta. Így arra a döntésre jutottam, hogy bunkóság lenne most a fejemre tenni a fülhallgatómat, és zenét hallgatni. Fájó szívvel tettem le a walkmanet az éjjeliszekrényemre, és húztam fel magamhoz a térdeimet, majd úgy kezdtem el figyelni a maga elé bámuló nőt. Oldalról nézve pontosan ugyanúgy nézett ki mint az öcsém. Kerek, gömbölyű fej, és gombóc alkat, amit a világon legjobb dolog megölelni, ugyanis olyan mintha egy mackóhoz bújnék hozzá. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy én talán nem is vagyok a lánya, mivel semmi hasonlóság nincs közöttünk.

Én vézna voltam, a hajamat öt évembe sikerült annyira megnövesztenem, hogy legalább a nyakamig leérjen, a szám vastag volt amit ha kifestettem vörös rúzzsal az öcsém szerint úgy néztem ki mint egy bohóc, a fogaim is nagyok voltak akár egy nyuszié, az arcom pedig tele volt szeplőkkel - több millió apró pici világosbarna pöttyel, ami arra szolgált, hogy mikor az öcsém rossz volt kiskorában, anya azzal fenyegette, hogy az összeset meg kell számolnia.

Egyértelműen nem vagyok egy méhkirálynő alkat. Ez így pont jó mert tudom, hogy ha egy fiú belém szeret akkor azért fog szeretni aki vagyok, nem pedig csak azért mert jól nézek ki.

- Muszáj volt pont ott olvasnod? - néz rám bánatosan, és a haragjának máris hűlt helye van - Mindig ok nélkül keveredsz bajba, Robin. - a hangjából árad a sajnálat, mert tudja, hogy ez mind azért van mert engedem, hogy így legyen. Mert nem állok ki magamért, amit valójában tennem kellene. Már vagy ezerszer megbeszéltem vele, hogy ez így nekem megfelel. Így is mindenkinek az útjában vagyok csak az miatt, hogy élek, hát mi lenne akkor ha tényleg keresném a bajt?

- A baj talál meg engem. - helyesbítek, és sunyisan elmosolyodom. Anya sem bírja ki, hogy ne nevessen fel velem együtt. Közelebb mászik felém, és kedvesen megpaskolja a meztelen lábfejem, amit én rögtön vissza is húzok, ugyanis utálom ha valaki hozzám ér. Rögtön észbe kapcsol, és máris visszahúzza a kezét tőlem.

Azt hittem, hogy ezzel a dolog le is van rendez. Ő velem nevet, már nem haragszik, kimegy a szobámból én pedig újra elölről hallgathatom a Queens kazettámat, egyedül a sötét szobámba, a kis világomban. A tökéletes este.

A dolgok azonban nem egészen így történnek. Tényleg feláll az ágyamról, de mielőtt még kimenne a szobámból, és visszacsukná rám az ajtót, megáll középen a szőrös szürke szőnyegem közepén - ami valójában fehér színű volt, de mivel én és a takarítás nem vagyunk barátok, ezért új színben pompázik ami szerintem sokkal jobban néz ki.

- A büntetést nem úszod meg. - közli velem a tényt elégedetten, ugyanis tudja, hogy másodpercek alatt darabjaimra hullok, és úgy kezdek el tombolni, mint egy hideg téli esti hóvihar, amikor az ember semmi mást nem akar tenni csak elbújni.

Eddig az volt a célom, hogy kezembe vegyem a walkmanem, de amikor ez a mondat elhagyta a száját, a készülék szó szerint kicsúszott a kezemből, és még szerencse, hogy az ágyamon landolt. Úgy ugrottam fel az ágyamra, mint egy tornádó, és a fejem olyan hevesen csóváltam, hogy követni sem tudta.

Tudja nagyon jól, hogy azt utálom a legjobban amikor nem hagy békén egyedül. Ezért kitalálta azt, hogyha már nem akarok magamnak egyedül barátokat szerezni, akkor eléri azt, hogy az öcsém legyen a legjobb barátom. Ez mind szép és jó, de öt év van közöttünk, és az öcsém minden, csak nem olyan személy akivel lehet lelkizni. Honnan is tudná, hogy mi az a lelkizés, amikor még gyerek. Gyerek, akinek kínos módon mégis vannak barátai, akikkel állandóan együtt vannak, és akik soha nem hagyják egymást cserben. Példamutató a barátságuk, és szégyen ezt bevallanom, de néha irigykedem rájuk. Soha nem hagyják egymást bajban, megvédik a másikat minden adandó alkalommal ami fontos, ugyanis rengetegen piszkálják őket.

Az öcsém cseperedni kezdett, én pedig serdülni, anya pedig szinte állandóan dolgozik. Így történt az, hogy amikor elkövettem valamit az lett a büntetésem, hogy az öcsémre kellett vigyáznom.

Kezdetben tényleg csak rá, ami még eléggé elviselhető volt mivel nem volt nagy figyelemre szüksége. Rajzolgatta magának a hülye szörnyeteges könyveit, adóvevőt csinált a sapkájába, szóval rá sem kellett néznem mert tudtam, hogy elvan magának. Azonban aztán jött a másik három fiú is, akikkel minden egyes nap együtt akart lenne. A szülők pedig kihasználták azt, hogy én vigyázok az öcsémre, és megkérték az anyámat, hogy nem e lenne baj, ha a kölykeiket is rám bíznák.

Így történt az, hogy büntetésből bébiszitter lettem.

a̸h̸o̸j̸ l̸a̸d̸i̸e̸s̸! m̸e̸g̸h̸o̸z̸t̸a̸m̸ a̸ t̸ör̸t̸én̸e̸t̸ e̸l̸s̸ő r̸és̸z̸ét̸ 😊 e̸z̸ m̸ég̸ i̸n̸k̸áb̸b̸ i̸l̸y̸e̸n̸ k̸i̸s̸ b̸e̸v̸e̸z̸e̸t̸ő f̸él̸e̸, d̸e̸ a̸z̸ér̸t̸ r̸e̸m̸él̸e̸m̸ t̸e̸t̸s̸z̸i̸k 😁