a Lány, aki sosem beszélt

egy

Finley és Galina útra keltek. Az úti cél nem volt messze a várszerű háztól, gyalog mégis fényéveknek tűnt. Ahogy az elgyengült végtagok egyenletesen csapódtak a földút összetapadt porszemecskéihez, az idő hűvösödni kezdett, a Nap is nyugovóra tért, hogy kipihenje azokat az órákat, amelyekben az égbolt pompás díszeként ragyogott.

Galina szüleinek házát keresték. A romos, lepukkant hajlék kitűnt az igényes otthonok halmazából, és különcként hívta fel magára a figyelmet. Mióta a Lány szülei öngyilkosok lettek, senki sem gondozta a házat. Senki sem foglalkozott vele, és ez meg is látszott a beszakadt tetőn, a beomladozott falakon és az elhanyagolt kerten. Régen az udvar tele volt szebbnél szebb, színesebbnél színesebb virágokkal, most meg... A kertet elhervadt növények és száraz levelű fák rondították, a kopár talaj pedig nedves volt a nemrégi esőtől.

Finley és Galina megálltak a szúrósan kinéző drótkerítés mellett. A Lány lábujjhegyre emelkedve nézelődött, míg a fiú a kaput babrálta.

– Ez az? Ugye itt laktatok? – nézett fel a kert bejáratának frissen kinyitott zárából. A Lány bólogatott, majd amikor elhagyták azt, keserű mosoly telepedett le komor arcára. Az ajtó tárva nyitva volt. Amúgy is átfértek volna a közepén ékeskedő hasadt lyukon, de így csak be kellett rajta osonni, és eléjükterült a folyosó.

Komótosan körbesétáltak a majdnem teljesen üres házban, és Galina – mintha még életében nem járt volna ott – minden szobában leltározni kezdett: itt egy kopott szekrény, ott egy piszkos, háromlábú szék, amott egy hiányos fokú létra... A Lány alig találta meg a lépcsőt a pókhálók és a többcentis porréteg mögött, de a Fiút szerencsére jó látással áldották meg, így hamar a feljárat irányára lelt.

A Fiú és a Lány sietve felszaladtak az emeletre, ahol megint alaposan átkutattak mindent. Galina a szülői hálószobába toppant a kétszárnyú üvegajtón át, és a könnyeivel küszködve a szakadt franciaágyhoz lépett. Esténként mindig átcsempészte magát a saját szobájából oda, jóéjt-puszit követelve akkori gondviselőitől, és amikor az apja dolgozott, az anyjával mindig itt ettek csokoládét mesét nézve. Régi szép emlékek, kár, hogy soha többet nem láthatom őket – merengett Galina, és homokszőke tincseit a füle mögé simította.

Egy baldachinos ágy volt koszos, egykoron hófehér ágyneművel, lyukas huzatú díszpárnákkal és gyűrött paplannal. Igénytelen volt, a Lánynak mégis örömött szerzett, száját felfelé görbítette. Amikor tüdejét meg akarta tölteni levegővel, doh és égett gyertya-illat – számára legalábbis illat volt – egyvelegét tapasztalta. Megborzongott. Karján megszaporodtak a libabőr-szemecskék, egy pillanatra a légzése is megszűnt létezni.

Hirtelen az erkély ajtajához szédelgett, és gyenge karjaival erőlködve kitárta azt. Arcát megcsapta a késő esti lágy szellő, amelyben elvegyült a cigaretta, a kéményekből áradó füst és az eldugott utcában fellelhető istálló bűze. A Lány megint fintorgott egyet, majd a korláthoz tapadt. Arcát kidugta a rácsok között, és a befüvesített kertet fürkészte. A kilátásba is beleköthetett volna, hiszen az csak a hátsó kertre és a többi lakástól elválasztó fenyőfákra nyílt, de szerette annyira azt a kertet, hogy szívesebben nézte, mint a zavartalan földutat a házak előtt.

Amíg Galina a gyönyörködő tekintetét a csekély tájra vezette, addig Finley is körbesétált a házban, végül pedig ő sem kötött ki máshol, mint az erkélyen. Először mélyen lehajolt a vasrudak fölött, és a látványtól elborzadt: két apró, kőből faragott sírkő díszelgett a fűben, amik alá nagy valószínűséggel Galina szülei voltak eltemetve. A Fiú nem akarta felhozni a Lány előtt a témát, ezért inkább saját magától érdeklődött: vajon hogyan haltak meg?