a Lány, aki sosem beszélt

mint

Az élet rövid. Kegyetlen. És még igazságtalan is. Főleg egy olyan lánnyal szemben, mint amilyen Galina volt. Ártatlan. Makacs. És még csak egy gyerek! De azóta felnőtt. Megtanult túllépni a rossz dolgokon, és mérlegelni a problémákat. Egyszer-egyszer átfutott a szomorúság az agyán, de hamar elillant belőle. Egy dolgot viszont elfelejtett: beszélni.

A tragikus körülmények és gonosz emberek kihúzták belőle a szavakat, és immár kilencedik éve meg sem szólalt. Nem véletlen kapta a Néma Lány, Mukk és Csendes Senki gúnyneveket. Persze egyikre sem hallgatott, csakis egyedül a Galinára, amit saját maga talált ki, amiért a Serena jelentése nem volt megfelelő – a név boldogságot jelentett, míg a Galina csendet és nyugalmat – pontosan ez jellemezte a Lányt.

Megint a szokásos törzshelyén kuporgott, és az ablakon át nézte a világot. Ez volt az egyetlen hobbija, már ha ezt annak lehetett nevezni. A Lány mindennél jobban szerette ezt az unalmasnak tűnő elfoglaltságot. Odavolt érte. Megnyugtatta. Ahogy a ház előtt nyüzsgő utcát leste a néma csendben, folyadékot rég látott ajkai kezdtek lassan aszalódni, és vizet követeltek – ám felelőtlen gazdájuk meg sem moccant a tökéletesre kísérletezett ülőpozíciójából (volt elég ideje próbálgatni a különféle mozdulatokat).

Galina hirtelen ajtócsapódást hallott. Ez volt az a hang, amit sosem várt, mégis minden egyes nap bekövetkezett. Valószínűleg csak az idegesítő nevelőszülőm jött fel hozzám – szaladt végig ez az apró gondolatfoszlány a képzeletében. Aztán rögtön el is hessegette ezt az opciót, mert tudta, hogy a nő, akinél lakik, sokkal hamarabb fel szokott érni, akkor viszont nem hallott semmilyen, a lépcső és a cipőtalp közös egyesüléséből származó dobogást.

A Lánynak sikerült rászánnia magát arra, hogy kinyissa a mindentől elzáró ajtót, és a lépcső mélyére nézzen. Amikor viszont felpattant az ablakpárkányról, a kilincs megmozdult, és egy nagyjából vele egyidős fiú lépett be rajta. Kiskorúnak bizonyult, nem a nevelőszülő volt az. A Lánynak felcsillant a szeme, hogy még lehet remény a szabadulásra.

– Hát itt vagy! Az egész házat körbejártam már, hogy megtalálhassalak! Mondhatták volna, hogy a padláson alszol. – A Lány félénk léptekkel visszatipegett a helyéhez, a Fiú pedig az ágyon foglalt helyet – lehető legtávolabb a szoba tulajdonosától.

Galina biccentett. A Fiú arca kezdett neki ismerős lenni: az árvaházban találkoztak néhányszor, beszéltek is párszor, de a kapcsolatuk nem volt valami ragyogó: elmentek egymás mellett köszönés nélkül, ebédnél csak maguknak szedtek levest, holott a másikuk éppen a szomszédos széken várta az ételt. Galina ráncolta a homlokát. Mit keres itt ez a fiú? A nevére hajszálpontosan emlékezett, pedig nem volt indokolt – ő sok dolgot észben tartott, még ha lényegtelen is volt.

– Ismerjük egymást. Én Finley vagyok. Te pedig Galina. És még mindig szép neved van – mosolygott. A Lány megint bólintott.

– Jaj, te azóta sem beszélsz, mióta... Tudod, én... Szóval nem értelek, mert... Miért fogadtál némaságot? – dadogott zavartan.

Galina a témát hallva sértődötten ölbe rántotta a kezét, és dühösen az ablak felé fordult. Nem akart többet a Fiúval beszélni.

– Ha adok egy lapot, válaszolsz? – Válaszként egy apró bólintást kapott.

A Fiú odavonszolta a testét a Lányhoz, egy ceruzát és egy írólapot nyomott a kezébe. Galina szépen kerekített betűkkel ezeket a szavakat állította össze a papíron:

Sok minden okozta ezt a dolgot. Figyelj, így döntöttem, és kész. Most én kérdezek. Miért jöttél?

– Valójában én sem tudom. Emlékeztem rá, hogy azóta nem beszélsz, mióta a szüleid... – elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy rosszfelé terelte a témát, majd váltott rajta. – Gondoltam, eljövök meglátogatni. Hogy vagy?

Galina összegyűrte a lapot, és a könnyeivel küszködve becsapta azt az ajtót, amihez napok óta hozzá sem ért. Leszaladt a rozoga csigalépcsőn, majd a nappalin át kirohant az udvarra.

– Hová mész, drágám? – A nő tudta, hogy nevelt lánya ez alkalommal sem fog megszólalni, és azt is, hogy merre megy. Mégis úgy érezte, ezt muszáj megtudakolnia.

És jól tudta. Galina némán a bükkfa tövébe kuporodott, és keserűen a szüleire gondolva pityeregni kezdett. A Fiút kereste, vajon utánament-e, de a könnycseppjein képtelen volt keresztüllátni. Egy zsebkendővel vállalhatóra varázsolta az arcát (legalábbis részben vállalhatóra – gondolta), és hosszú, kecses ujjaival dörzsölni kezdte a szemhéját.

Aztán egy óvatos tapintást érzékelt hátulról, és hogy megbizonyosodjon róla, biztosan Finley az, az állát a vállára támasztva körbefordította azt.

Nem csalódott. Finley volt az, aki meglepődést keltett benne. A Lány immár az egész testét a Fiúval szembe forgatta, és mosolygott – örült a jelenlétének. Azt nem tudta, hogyan került oda, talán az ideiglenes vakság röpke pár másodpercét használta ki a fa mögé rejtőzésre – tanakodott.

– Mi a baj?

A Lány feltűnően az összegyűrt papírt, majd egy teljesen új másikat szuggerálta. Finley szerencsére gyorsan vette a lapot (szó szerint),  amit oda is nyújtott a Lánynak.

Sajnálom, hogy ilyen hirtelen kirohantam. Nem volt szép dolog. De néha még mindig síráson kapom magam, ha a szüleimről van szó. Tudod, miután... Szóval amikor öngyilkosok lettek, komoly depresszióba estem. Azért nem beszélek. Nem is hiányzik. A szüleim viszont igen.

– Sajnálom, Gali. Őszintén. Nagyon sajnálom. Mindent csak elrontok... Bocsáss meg nekem! – A Fiú szemei megteltek könnyekkel.

Nem kell. Nem tehetsz róla. Mindenkinek máshogy van megírva a sorsa. Nekem így. És akkor?

– Tudom, de attól még... Ez rémes. Szeretnél másról beszélni? – támaszkodott a fa törzsének.

A válasz rövid volt: Igen.

– Nem nehéz folyton írni? – érdeklődött témát váltva Finley.

Nem.

– De ha elviszlek oda, ahová csak szeretnéd, akkor megszólalsz végre? Szeretném hallani a hangod. Biztos olyan szép, mint amilyen te vagy – bókolt a Fiú, és türelmetlenül várta a vele szemben elhelyezkedő Galina reakcióját.

A Lány néhány másodpercen keresztül töprengett halvány piros folttal az arcán. Sosem dícsérte meg senki, ez pedig bearanyozta unalmas napjait. Végül aztán csak ennyit írt a lapra:

Talán.