BLOOD IS RED LIKE RUBY |ᵈⁱᵃᵇᵒˡⁱᵏ ˡᵒᵛᵉʳˢ

First chapter ~ Változni akarok

Sziasztok. Én Yui Komori vagyok. Akik nézik vagy már látták a Diabolik Loverst, biztos tudják ki vagyok. A Sakamaki birtokon élek már egy ideje. Elég nagy a terület és maga a ház is, amibe teszem hozzá vagy ezerszer eltévedtem már. De mivel itt élek, mondjuk úgy, hogy már megszoktam azt a több ezer folyosót, amit általában a felkelő nap ellenére is enyhe homály borít. Meg hogy naponta megcsapolja egy-két vámpír a vérem. Igen, vámpírok. Nagyon sok minden történt mióta ide kerültem, de azt most nem részletezném. Akkor kezdjük is a történetet ;)

Sétálok egy hosszú sötét folyosón. A padlót vörös szőnyeg és vörös rózsaszirmok borítják. A folyosón alig van ablak, ezért is lehet itt ilyen sötét. De, ahol van, ott viszont élénken világít be a telihold hideg, kékes fénye, melyet, ha hosszasan nézek, látom ahogy a porszemek táncolnak a levegőbe. Gyönyörű. Az egyik ilyen szamáríves ablaknál meg is állok. Nem tudom milyen hosszú ez a folyosó, vagy hogy meddig és hova tart. Csak megyek. De mindig megállok ez az ablak előtt. Annak ellenére, hogy a folyosó, az ablakokkal monoton, szinte végtelennek tűnő, ezt valahogy mégis mindig felismerem. A kezem lassan csúsztatom a falakon az ablak felé, miközben kifelé bámulok. De amint megfogom az ablakpárkányt a kezem egyből vérben ázik. Onnantól kezdődik az őrület. Utána a hely megváltozik. Nem vált alakot, nem változnak meg az ablakok kinézete vagy távolsága egymástól, a folyosó ugyan úgy végtelen hosszú, csupán most már mindent vér borít. Bármennyiszer is látom nem tudok hozzá szokni, újra és újra megrémülök és elborzadok a látványtól. A hold vénye vörösesre vált. Ekkor meghallok egy hangot a távolból. Elsőnek nem értem mit mond. Kell egy jó idő mire kiveszem a belőle szavakat, és értelem költözik beléjük, majd az is feltűnik, hogy ismerem ezt a hangot. Nem tudom honnan vagy miért, csak ismerem. Hívogat magához. Elkezdek futni... de nem el, menekülés céljából ahogy azt a józan eszem diktál, hanem pont, hogy a hang irányába. Valahogy megnyugat ez a hang. Izgatott kezdek lenni, mint egy kisgyerek és egyre jobban csak azt várom mikor érek már oda. Nem is tudom mennyi idő telik el, de végre meglátok egy ajtót. Odamegyek és szépen lassan elkezdem kinyitni, és mikor már beleshetnék a nyitott résen keresztül hirtelen minden fehér lesz körülöttem. Kezeim reflexbő a szemeim elé teszem, kell egy kis idő mire a hozzászokok a hirtelen világossághoz, ami szinte már vakító. Amint úgy érzem már rendben van körülnézek és egy nagy terembe találom magam. Ez más, mint a folyosó. Itt minden hófehér, és mindent fény borít be, ami megnyugtat, de még mindig megvan bennem az a bizonyos feszültség, ami nem hagy nyugodni, és egyre csak kiabálja, hogy „fuss!". A terembe csupán én, egyedül vagyok. Érzem, hogy valami nekigurul a lábamnak. Egy alma, amely hibátlan és ugyanolyan vörös, mint a vér. Újra felnézek mire meglátok magam előtt egy árnyat. Ösztönösen hátrébb ugrok majd látván, hogy az alak nem mozdul, a kíváncsiságom újra győz a figyelmeztető hangok felett a fejemben, amik már szinte ordítoznak. Kicsit jobban szemügyre veszem, a széles vállméretéből gondolva szerintem férfi lehet. Egy másfél vagy két fejjel lehet nálam magasabb. Én sem tudom miért, de odarohanok hozzá és szorosan átölelem. És ő viszonozza is. Felnézek de nem látom az arcát, mégis mosolygok mintha tudnám ki ő és fölöttébb örülnék is neki. Olyan mintha a szívem ismerné őt, de a szemem, és az agyam nem. Mondd valamit, de olyan mintha víz alatt lennénk, ami nagyon elnyomja a hangját. Nem értek semmit. Egymás után többször is megismétli látván az értelmetlen kifejezést az arcomon. A hangja minden alkalommal egyre jobban csak tisztul. De mire megérthetném mit akar mondani...

Hallom ahogy nagy erővel elhúzzák a függönyt, majd a szemeimen keresztül érzem is, ugyanis a vakító napsugarak a szemhéjamon keresztül is égetik a retinámat. Sokat és aprókat pislogok, hogy hamarabb hozzászokjak.

-Áucs... ez fáj. Túl világos így hirtelen. -mondom miközben szép lassan próbálkozok felülni az ágyon, de az a csúnya gravitáció csak lehúz, így csak félig sikerül kezeim hátrébb csúsztatom és könyökölni próbálkozok, egyfajta kis támaszt adva.