Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Béta

Ritkán fejtettem ki ekkora erőt egyszerre. A kocsi legalább másfél tonnás lehetett, és úgy fordítottam fejjel lefelé, mint egy játékautót. A lendülettől hanyatt estem, még arra sem volt időm, hogy a tenyeremmel fékezzem az esést. Bevertem a fejem a nedves aszfaltba. Észre sem vettem, hogy esik az eső, amíg meg nem éreztem az arcomba hulló cseppeket.

Amikor felemeltem a fejem, csillagokat láttam a fájdalomtól. Csak másodpercekkel később tisztult ki a látásom annyira, hogy egyáltalán felfoghassam, mi történt.

Lepillantottam a lábamra. A jelek szerint nem volt semmi baja, mégis, amikor fel akartam állni, megszédültem. Valami súly hátrafele húzott, a szemembe vér csöpögött. Ennyire beverhettem a fejem? Az arcom elé tartottam a kezem, reménykedve, hogy öt ujj helyett nem tízet fogok látni.

Ne. Jaj ne, csak ez hiányzott.

A látásommal nem volt baj; az ujjaimmal viszont annál inkább: legalább egyhüvelykes karmokban végződtek. A homlokomhoz nyúltam, reménykedve, hogy annyira nem rossz a helyzet, de csalódnom kellett; döbbenten állapítottam meg, hogy szarvaim nőttek – innen származott a vér. Legalább nem akkorák, mint egy faltörő kosnak, csak kicsik, nyom nélkül eltűnnek.

Lassacskán rájöttem, hogy a súly a hátamon a szárnyaktól származik. Csak nehézkesen akart az idegrendszerem beindulni az újonnan nőtt testrészeimben. Próbaként megmozgattam őket, alig-alig akartak engedelmeskedni. Mégis mi hasznuk van, ha még repülni sem tudok velük?

Odatámolyogtam a rendőrautó ablakához, és benéztem rajta. Mindkét rendőr eszméletlen volt. Legalább ölnöm nem kellett.

Jobbnak láttam azonnal elhúzni a csíkot, mielőtt még valamelyik magához tér. Felegyenesedtem, és kissé szédelegve megindultam az úton abba az irányba, amerre a szállást sejtettem; már azt sem tudtam, merre van az előre. Minden forgott körülöttem, folyamatosan ki kellett pislognom a szememből a vért. A szarvaim remélhetőleg rövidesen visszahúzódnak, a karmaim már eltűnőfélben voltak. Legalább félóra lesz, mire a szárnyaimat sikerül visszaerőszakolnom a saját testembe.

Minden átváltozás egyre fájdalmasabbá és lassabbá vált. Tíz évvel ezelőtt még játszi könnyedséggel ki tudtam tolni a szárnyakat, és fél percembe került eltüntetni őket. Ma meg már akkor érzem magam mázlistának, ha nem lekötözve ébredek fel, a többiek aggódó-dühös tekintetének kereszttüzében. Öregszem, na, és a rémkór sem kímél meg.

Legszívesebben ott helyben lefeküdtem volna a nedves földre, és addig ott maradtam volna, amíg el nem múlik ez az egész. De nem volt annyi időm, így akármennyire is fájdalmas volt, körülbelül betájoltam az irányt, és elindultam a szállás felé. A hátam fájni kezdett a szárnyaktól, a fejembe mintha egy-egy kést döftek volna kétoldalról. Az ujjaimat már egyáltalán nem éreztem. Minden harmadik lépésnél elvesztettem az egyensúlyom, és újra lerogytam az aszfaltra. Kényszerítenem kellett magam minden egyes alkalommal, hogy megint felálljak, ne törődjek a fájdalommal, csak menjek előre szakadatlanul. Rövidesen bőrig áztam és csontig átfagytam, a fogaim össze-összekoccantak. Annyi szerencsém volt, hogy láttam a sötétben, különben hajnalig kint maradhattam volna. Jobb híján a szintén reszkető szárnyaimat húztam magam közé, hogy ne fázzak annyira – azokat legalább toll borította. A hajam a szemembe lógott, de annyi erőm sem volt, hogy eltűrjem az arcomból.

Nem szoktam sírni, azon az éjszakán valamiért mégis azt éreztem, hogy könnyezem. Nem akartam sírni. Nem akartam gyengének tűnni; mégis mit szólnának a többiek, ha az Alfájuk szarrá ázva, bőgve, véresen esik be a házba? Leginkább James miatt aggódtam, annyira felnézett Suessi-re és rám... mégis mi lesz vele, ha mindketten elmegyünk? Ki lesz, aki apja meg bátyja lesz az igaziak helyett?