Együttállás

Hatodik fejezet: Molyember

Későre jár már az idő, vagy fogalmam sincs. A nap még mindig tűz odakint, de olyan érzésem van, mintha már este kilenc óra lenne. Igazából ötletem sincs, hogy mit kellene most tennem. Katy és Bella nem mondott semmit, és az ajtót sem zárták be. Nevetséges, hogy ezen gondolkodok. Miért nem megyek el? Bár, nyilván nem tudnék csak úgy elsétálni.
Kintről a gyerekek nevetését, és néha egy-két beszédfoszlányt lehet hallani. Kilesek az ablakon. Sétálnak a járdákon, ruhákat szednek le a szárítókról és beszélgetnek. Túl normális és zavartalan ehhez a helyzethez. Emberek, itt egy lány, akit nem engedtek szabadon, nem lehettek ennyire nyugodtak! Várjunk csak... Ott van Ő. Eljött az én időm. Az ajtó felé veszem az irányt és kirobbanok rajta.
- Hé Matthew! - Ordítom.
Mindenki felém kapja a fejét. Ő megtorpan. Az eddig nyüzsgő cirkusz elcsendesül. Háttal áll, de tudom, hogy megleptem. Az idő lassul, továbbra sem fordul meg. Na, mi lesz Matty? Miért becézem? Elindul egyenesen arra, amerre tartott, mintha meg sem hallott volna. Ez most komoly, tényleg levegőnek néz? Ezzel feldühít. Bár tudnám, miért idegesít ennyire. Az tuti, hogy nem fogok visszamászni a lakókocsiba.
Elkezdek rohanni teljes erőből felé. Visszanyertem a kapacitásom majdnem teljes százalékát, kellemes érezni, hogy nem vagyok végre tehetetlen. Már csak pár lépés. Túl gyors vagyok, Ő megfordul, én pedig lassítás nélkül nekicsapódok a mellkasának. Mintha egy fa lenne, meg sem rezzen, és szerintem nem is fáj neki, pedig nekem nagyon fáj. Még mielőtt hátra zuhannék, két kezével megragad és visszahúz. Közel vagyok, a hirtelen mozdulattól fel sem fogom, hogy milyen szorosan igazából. Felnézek a szemébe, amely most nem szürke színű, hanem fekete. Teljesen sötét. Ez hogy lehet? Pislogni kezdek, de a szín nem változik. Kontaktlencse? Erősen kétlem.
Kitépem magamat a tartásából. Itt valami nagyon nincs rendben.
- Fekete a szemed. - Mondom zihálva.
- Nálad hobbi, hogy csak úgy nekirohansz másoknak?
- Valami nincs rendben a szemeddel.
Hátrálni kezdek, a félelem végigfut rajtam. Az emberek egyre többen vannak körülöttünk. A fejemet kapkodom az engem bámuló arcokon.
- Ti nem látjátok? - Kérdem hisztérikusan.
Az arcok egybefolynak, olyan mintha a szemükkel kínoznának. Mintha a szemük egy tű lenne, és minden egyes pillantással szurkálnának. Nem bírom tovább. Hangos sikoltás tör ki belőlem, olyan hangos, hogy beleremegek. Aztán összeesek, a fejem a föld felé dől. El akarok tűnni, el akarom felejteni ezt az egész érthetetlen helyet. Újra sikítok, és újra, aztán még párszor.
Hirtelen megzavar egy kéz, ami felemel. Matthew az, a karjába vesz és elindul velem. Fogalmam sincs, hogy hová. Könnyes szememmel az arcát figyelem. A szeme már újra normális, lehet, hogy eddig is ilyen volt, csak már én nem vagyok épelméjű, ez a hely kikészít.
Felemelem a jobb kezemet, és megérintem az arcát. Csak egy gyors érintés, magam sem tudom miért teszem. Bőre meleg, a rövid arcszőre kissé megszúrja a kezemet. Lenéz rám. Tekintetében mintha valami lenne, talán meglepettség. Szája egy kicsit megnyílik. Mondani akar valamit? A légzésem sokkal mélyebb lett, és a félelem, ami eddig bennem volt eltűnt. Az ahogyan néz, megnyugtat. Fogalmam sincs miért.
Az ajtó nyílása ábrándít ki. Matthew belép velem egy ismeretlen lakókocsiba, de van egy sejtésem, hogy ez az övé lehet. Leenged karjaiból és mutatja, hogy érezzem otthon magam. Nem mozdulok, nem tudom eldönteni, hogy most mi történik igazából.
- Ne csinálj több hasonló dolgot. - Hangja gyengéd, nem fenyegető. Csak olyan, mint aki jót akar.
Kezdem tényleg azt érezni, hogy itt ő is csak egy áldozat, mint Katy és Bella. Talán Matthew ezért ment el csak egy szó nélkül. Mert igazam volt, de nem mondhatott rá semmit.
- Együtt megszökhetünk. - Csúszik ki a számon. - Te erős vagy, gyors. Én értek a természethez, ismerem a növényeket és az állatokat. Együtt van esélyünk.
- Szót kell fogadnod. - Vágja rá azonnal, de hangja nem változik.
- Ne tegyél úgy, mintha nem hallottál volna az előbb. - Szavaim szigorúak. Közelebb lépek hozzá. - Mitől félsz Matthew?
Még közelebb lépek, már túlságosan is közel kerültem hozzá. A levegő, amit kifúj, csiklandozza az arcomat.
- Tőled. - Mondja halkan és lassan, mintha nem gondolná át. Közben végig a szemembe néz.
- Tőlem? - Úgy kérdezek vissza, ahogyan ő válaszolt.
- Te ezt nem értheted. - Meleg lehelete belepi az arcomat. - Az lesz a legjobb, ha most visszamész a lakókocsidba.
- Ne parancsolgass nekem. - Mormolom.
- Ugye tudod, hogy nincs szükségem beleegyezéshez? - Mondja ugyanúgy lassan és csendben. Aztán felém lép egyet. Milliméterekké csökkentve a szakadékot közöttünk.
Ledermedek. De nem zavar, nincs benne semmi nyugtalanító, tetszik a helyzet. Bosszantania kellene, de nem bosszant. Nem távolodok, csak bámulom a szemét, ahogyan ő is az enyémet. A szívem kitörni készül a mellkasomból, de nem a félelem miatt, ez valami más.
- Akkor tiéd a pálya.
Szám félmosolyra görbül, mire ő is elmosolyodik, megvillantva fehér fogait. Nem rossz ez a mosoly. Aztán kizökkenek, mert hirtelen megpróbál felemelni. A pillanat töredékében előbb mozdulok meg, így kicsúszok a kezei közül. Hátra ugrok, de hiába a fantasztikus időzítés, ha rossz helyre lép az ember. Hátra esek az ágyra. Matthew felettem tornyosul, és arcán látható, hogy ő sem éppen erre számított. Megragadja az egyik lábamat és próbál lehúzni az ágyról. De csak próbál, mert igazán jól ellenkezek. Húz, de én visszahúzom. Feladja és elenged. Az ágyon fekszem ő pedig előttem áll. Csak néz, a szája apró mosolyban ül. Lihegek, mint aki most futott egy maratont. Szörnyű, hogy milyen könnyedén fáradok. Aztán hirtelen arra eszmélek, hogy Ő rajtam van és lefogja a csuklómat.
- Hé, ez nem ér! - Mondom zihálva.
- Te nagyon rossz lány vagy.
Ő is gyorsabban veszi a levegőt, de érzem, hogy nem azért, mert lefáradt volna. Tetszik neki a helyzet. Zavar, hogy nem undor, vagy düh van bennem, hanem inkább valami bizsergető a mellkasomban. Az érintése a csuklómon, mintha égne, de nem fáj, inkább éltet, és ahogyan a szemébe nézek, mintha látnám, hogy ő is ugyanezt érzi.
Három hangos kopogás zavarja meg a pillanatot. Matthew gyorsan feláll, én pedig követem. Egymás mellett állva, arcunk Forgón állapodik meg.
- Matthew, ez azért meglepett. - Szólal meg az öregember.
- Félreérted...
- Most menj innen, később még beszélünk. - Hangja fenyegető.
Gyűlölöm. Matthew elindul. A feszültség nő bennem, amikor kilép az ajtón, és tudatosul bennem, hogy kettesben maradtunk.
- Bántott téged? - Kérdi kedvesen.
- Nem. - Fogalmam sincs miért, de azonnal rávágom.
- Nagyon helyes. Most pedig tarts velem kérlek, szeretnélek bemutatni pár fontos személynek.
Nem mondok semmit, csak elindulok. Engedelmesnek kell lennem. Kint még mindig világos van, de a nap már lemenőben. Az égbolt narancsba öltözött, kár hogy most nem tudom értékelni a gyönyörűségét. A nagy sátor felé vesszük az irányt. A cirkusz elejéig sétálunk, hogy be tudjunk menni. A bejárat felett kopott betűkkel az áll: Piros és Fehér Cirkusz.
Beérve rengeteg elektronikai eszközt pillantok meg. Laptopok, számítógépek, tévék és rengeteg kábel. Mind szétszórva kisebb-nagyobb asztalokon. Körülöttük pár szék helyezkedik el. Az egyiken egy szőke hajú, sötétkék öltönyös férfi ül, keresztbe tett lábbal. Talán olyan idős, mint Matthew. A jobbján egy nőt pillantok meg. Vörös hosszú haja fénylik a lámpa fényétől. Ő sem az itteni terephez van felöltözve, karcsú és formás alkatán tökéletesen passzol a hosszú, fekete estélyi ruhája. Az ékszerei csillogásától alig bírok ránézni. Mintha ide teleportáltak volna egy elit vacsoráról vagy egy bálról. Ez kezd egyre furább lenni.
- Szóval te lennél Jupiter. - Szólal meg az öltönyös férfi. - Engedd meg, hogy bemutatkozzam, Victor a nevem. Ő pedig Alice. - Mutat a dekoratív nőre.
- Milyen szép arcod van, kár hogy a rövid hajad csúfítja a látványt.
Ő is egy olyan ember, aki megsimogatja a hátad, aztán pedig beléd is rúg egyet. Gyűlölöm az ilyen embereket. Azt hiszik, hogy bármit mondhatnak következmények nélkül.
- Csendes gyilkos, vagy csak szégyenlős? - Szól egy mély hang mögöttem.
Megfordulok. Az árnyékból egy magas férfi lép elő. Elindul felénk. Fura fekete kapucnis palást van rajta, ami eltakarja az egész testét. Odaérve a kettő másikhoz, közben lehúzza magáról a kapucniját. Megáll bennem a levegő. Az arca sebhelyekkel borított, egy óriási heg a száján át húzódik. Félelmetes. Forgóra nézek, de ő csak kedvesen mosolyog rám.
- Szóval most mondanom kellene valamit? - Bököm ki végül.
- A társalgásban fontos szerepet játszana az, ha mondanál kedvesem. - Mondja Victor.
- Miért nem engednek el?
- Máris felteszi a legjobb kérdést, hát nem édes? - Szólal meg a nő. Közben a szőke férfire néz.
- Nos, a tényre tekintve, hogy mostantól közénk tartozol, szerintem lehetünk őszinték.
Tudtam, hogy eddig nem voltatok azok.
- Bárki is volt ezelőtt az életedben, családtagok, barátok, ismerősök... Nincsenek többé. - Folytatja.
- Micsoda?
- Jól hallottad, nincsenek már. Számodra legalábbis. - Mondja Alice. - Kitöröltünk téged minden ember emlékezetéből, képről és felvételről. Semmi sem maradt utánad. Te nem létezel számukra többé, ezért számodra sem ők.
- Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha mondtak nekem.
Itt tényleg nem normálisak az emberek.
- Kedvesem, ez az igazság. Mi nem olyanok vagyunk, mint amilyennek gondolsz minket. - Folytatja Victor.
- De, maguk pont olyanok. Teljes mértékben elmebetegek.
Meghátrálok. El kell húznom innen. Sürgősen.
- Erre a planétára elég egy elmebeteg, foglalt a szerep. - Szólal meg a sebhelyes arcú.
- Mi a franc ez a hely, valami szektaszerűség? Beképzelik maguknak a dolgokat, aztán az erre tévedt ártatlan embereket próbálják rákényszeríteni a hülyeségükre? Csak hagyjanak elmenni és ígérem, hogy nem szólok senkinek.
- Egyikőtök sem volt ilyen nehéz eset Forgó. - Mondja a nő nevetve.
Na jó, elegem van. Hirtelen megfordulok, és rohanni kezdek a kijárat felé. Pár lépés megtétele után visszarántja a karomat valami. Megfordulok és látom, hogy Victor az. Mégis hogy lehetett ilyen gyors?
- Hallottál már történeteket a Figyelőről, Molyemberről, a Jersey-i ördögről, esetleg a Jetiről, vagy hasonló lényekről? - Kérdi.
- Engem nem érdekel ez a hülye szekta Victor! - Ordítom.
- Csak válaszolj erre az egy kérdésre, és ha utána sem akarsz maradni, akkor elmehetsz.
Most először mondta ki valaki közölük, hogy elmehetek. Végül is, amíg ilyen szorosan fogja a karomat, addig úgysem tudok szabadulni.
- A Jetiről olvastam régebben.
- És mit olvastál róla?
- Már nem emlékszem, régen volt.
Miért érdekli ennyire?
- Figyelj Jupiter. Tudom, hogy számodra őrültség lesz ezt hallani, de a Jeti és a hozzá hasonló lények mind léteznek.
Persze, a fogtündér meg tényleg elviszi a fogakat.
- Szóval most már elmehetek?
- Nem csak azok a lények léteznek, hanem az olyanok is, mint például a vámpírok, boszorkányok, démonok...
- Azt mondtad elmehetek! - Szakítom félbe magas hangon.
Victor arca zavartnak tűnik, de nem érdekel. Semmi sem érdekel abból, ami itt van. Elengedi a karomat. Szemem kitágul, Forgóra nézek aztán vissza a szőkére. El sem hiszem, tényleg elengednek.
. . .
Percek múlva azon kapom magam, hogy tényleg kint vagyok, messze a cirkusztól és az égvilágon senki sem lohol utánam. Végre! Az úton haladok, ez a legkönnyebb, amit sötétben tudok követni. Előbb-utóbb találni fogok egy normális helyet. Amikor kirobbantam a sátorból éppen a nap utolsó fényei voltak az égen, de most már teljesen sötét van. Megállok és felnézek az égre. Nem látom a csillagokat, de ami a legjobban zavar, hogy a holdat sem. Ennyire el tud bújni a felhők mögött? Az egész ég koromfekete, vakon vagyok teljesen. Lehet jobb lenne megállnom, és megvárom a pirkadatot. Még mielőtt bármit is tennék, hirtelen meghallom az ismert vérfagyasztó üvöltést, ami az erdőből jön. A félelem az egekig szökik bennem. A szememmel keresni kezdek bármilyen fegyverhez hasonlító dolgot, de nincs semmi, csak a sötétség. Aztán újra meghallom, de most már közelről és tudom, hogy mögöttem van.
Mély, szakadozott légzés és orrfacsaró bűz. A szívem életemben nem vert még ilyen gyorsan. Lassan hátra fordítom a fejemet. Két vörös világító pontot látok meg, a földtől két méter magasságban. Tényleg látom, ez a valóság, nem egy álom. Elindul felém. Kizökkenek a dermedéstől és rohanni kezdek, fogalmam sincs miért, de egyenesen az erdőbe. Közben sikítok, olyan hangosan, ahogyan arra csak képes vagyok.
Pár méter megtétele után az a valami elér. Nyilalló fájdalom szökik a derekamba, ahol megragadott. Érzem, amint a meleg folyadék kiszökik a bőröm alól, aztán felemelkedek. Repülök. Elhagyva az erdő lombkoronáját tudatosul bennem, hogy ez a valami repül velem. Kapálózni kezdek, de szörnyen fáj. Érzem, hogy a karmai az oldalamba vannak mélyesztve. Ordítanék, de nem bírok. Köhögni kezdek, a számban a vas ízét ízlelem. Érzem, hogy egyre több vért veszítek. Nem tudom, hogy a magasság, vagy a vérveszteség miatt, de szédülök. Aztán hamar észreveszem, hogy igazából zuhanok. Gyorsan elérem a fákat, az óriási ágakon rongybabaként csapódok le egymás után, míg végül elérem a földet. Pár másodperc az egész, az érkezéskor hallom a csont törését, de még mielőtt megérezném a fájdalmat, elsötétül minden.