Együttállás

Első fejezet: Indulás

Senki sem választhatja ki, hogy hová szülessen, hogy milyen szülei legyenek, milyen emberek vegyék körül. Amikor megszületsz fogalmad sem lesz arról, hogy hová is pontosan és jó eséllyel évekig nem is fogod felfogni azt, milyen a környezeted. Aztán előbb, utóbb bekattan a hosszú szalagon az a kép, ami hasonlítható egy megvilágosodáshoz, és azután már semmi sem lesz olyan, mint amilyen volt. Számomra ez a bevillanás hat éves koromban történt, amikor észrevettem, hogy szörnyen magányos vagyok. Nem értettem az érzést, még megnevezni is képtelen voltam, de azt tudtam, hogy csak akkor tudok változtatni rajta, ha figyelmet szerzek. Szerettem Frank közlében játszani. Minden játékomat széthagytam, kupacokban magam után. Ezt ő sosem szerette, de én valamiért nem bántam, hisz amikor rám szólt, végre foglalkozott velem, legalább egy kis ideig figyelt rám. Frank az apám, de szerintem tíz éves korom óta nem hívom már annak. Eldöntöttem akkor, hogy ezt a megnevezést ő nem érdemli meg. Bár reménykedtem, hogy érdekelni fogja ez a változás, de talán fel sem tűnt neki egészen mostanáig és lehet, még örül is neki, hogy nem hívom az apámnak. Anyámról nem tudok sok dolgot, sosem ismertem. Fogalmam sincs mi történt pontosan vele, hogy elhagyott vagy meghalt. Az én életemben lényegtelen ezzel foglalkozni, semmin sem változtatna, ha tudnám. Testvéreim vagy más családtagjaim nincsenek, legalábbis én egyet sem ismerek. Csak Frank és én. Talán egy másik életben nem is lenne olyan vészes egy ilyen felosztás, de az enyémben nem működött jól.
Minden az elszigetelésemmel kezdődött. Iskolába jártam ugyan, de minden más program lehetetlen volt számomra, nem mintha olyan sok szülinapra vagy bulikra hívtak volna meg. Én voltam az a lány általánosban, akivel nem szívesen kerültél volna egy csoportba és középiskolában pedig tipikusan az, akit senki sem ismer, de mégis mindenki tudja, hogy mindenki tartja tőle a távolságot ezért senki sem fog a közelébe kerülni. Persze ilyenkor jön mentőcsónakként az internet. Természetesen számomra ez is lehetetlen út volt, Frank nem volt hajlandó beköttetni a házunkba. Egyedül iskolában érintkeztem a nettel, de ott is csak korlátozott oldalakra nyerhettem belépést. Emberi kapcsolatok híján maradtak a könyvek, és az azok által szerzett tapasztalatok. Persze mindig figyeltem az embereket körülöttem. Amikor bámultam őket, kicsit olyannak éreztem, mintha én is a részese lennék a beszélgetéseiknek. Külső szemmel még én is tudom, hogy ez eléggé beteges dolog, és az is betegesen nézhetett ki, amikor az utcán vagy ebéd közben bámultam kifejezéstelen arccal őket. Egyszer el is kaptam a folyosón sétálva, mikor a hátam mögött valaki azt mondta, hogy „ez a csaj teljes mértékben pszichopata haver, vigyázz vele". Szóval én voltam a pszichopata csaj, akivel vigyázni kellett. Ha valamiért mégis kénytelen voltam emberekkel kooperálni, sosem voltak velem szemetek, de érezni lehetett rajtuk, hogy legszívesebben lelépnének. Megértem őket, én egész életemben csak is erre vágytam. Próbáltam hozzászokni ehhez a sorshoz, de képtelen voltam beletörődni.
Egyszer minden változik, és most a változás nem az volt, hogy kiléptem az ajtón és vissza sem néztem, hanem az, hogy megismertem Amandát. Amanda nem hisz bennem. Tud rólam dolgokat, de nem látja át őket. Ismeri az életem, de mégsem. Igazából értékelem a kis figyelmességét, amelyet felém fordít és hálás vagyok neki azért, mert próbál jó ember lenni hozzám, de talán jobban figyel önmagára amikor beszélünk és fontosabbnak tartja a saját válaszát, mint az én mondandómat. Ő egy tipikus tizenhét éves lány, aki gyorsan él és próbálja élvezni a lehetőségeit. Sokáig nem is értettem, hogy miért foglalkozik velem egy ilyen lány. Ő imádja a figyelmet, nagyhangú és szeret divatosan öltözködni, persze mindezt megengedheti magának. Tudom, hogy őszinte velem, mert ebben a pár évben rájöttem arra, hogy egy ilyen lány azért foglalkozhat egy olyan lánnyal, mint amilyen én vagyok, mert csak előttem lehet önmaga, csakis előttem veheti le azokat a maszkokat, amelyeket mások messziről elvárnak tőle. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egymás ellentéte vagyunk, de mégis jól kompenzálódunk.
Egyik délután suli után hazafelé megálltunk a platán fák alatt elterülő játszótérnél és leültünk a hintákba, fura érzés megpróbálni felidézni egy gyerekkori hintás emléket, amikor egy sincs.
- Fogj egy gyereket, aki nem ismer semmi rosszat és semmi jót. Egyáltalán el tudod képzelni azt, hogy milyen nem ismerni az életet? Miért van az, hogy minden gyermekkori emlékem eltűnt, mihelyst megízleltem a világot? Próbálok visszaemlékezni, de egyszerűen nem emlékszem. Talán feldereng egy kép, melyből mára csupán a kedvenc játékom, valamely elfeledett cél és egy nagyon személyes, szavakkal nehezen leírható érzés maradt meg.
- A gyerekek három éves koruk előtt nem raktároznak emlékeket. Tudod, ezt már mondtam a múltkor is. - Vágja rá unottan Amanda.
- Ne gyere a gyerekkori amnéziával. - Szakítom félbe. - A gyerekek történetekkel át meg átszőtt világba születnek, amelynek formálásába igen hamar bekapcsolódik az élet. Itt jössz te képbe, fogj egy gyereket és tegyél vele azt, amit csak akarsz. Amennyire én ismerlek téged tudom, hogy a legjobb hatással szeretnél rá lenni. De honnan tudhatnád, hogy a jó módszer, amit alkalmazol valóban jó lesz?
- Nem tudnám, viszont ennyi erővel hiábavaló bármibe is belekezdeni, hiszen mindig ott lesz a „mi van ha". Szerintem ideje lenne elmondanod, hogy mi bánt téged igazából. Felesleges mindig ezzel a gyerek témával jönnöd. Értem én, hogy Frank egy elcseszett alak, de mit tudsz tenni?
- Elmegyek messzire.
- Nem foghatsz meg minden problémát és csomagolhatod be egy újságpapírba úgy, hogy tudomást sem veszel róluk. Nem mehetsz el és nem is fogsz.
- De el fogok.
Akkor még nem gondoltam komolyan. Vagyis, évek óta terveztem már azt milyen lenne végre megtenni, de sosem szántam rá magam. Elhúzni a csíkot, kimosni a fehér pólódból azt az óriási rusnya foltot. Egészen addig nem gondoltam komolyan, amíg meg nem írtam a levelet Franknek. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire is el van cseszve az egész életem. Így hát leraktam a papírt az ágyamra és a fürdő felé vettem az irányt. Megálltam a tükör előtt, és az olló felé nyúltam. Nem tudom mennyi esély van arra, hogy Frank megpróbáljon megkeresni, de semmilyen lehetőséget sem akarok meghagyni rá. Felemeltem a szétnyílt ollót és az egyik tincsemet. Még mielőtt lenyisszantottam volna vissza néztem magamra, egy utolsó pillantás az új élet előtt. A tükörben egy sötétbarna hosszabb hajú lány pillantott vissza rám. Arca nyúzott volt, zöld szemei fáradtak, fehér bőre sápadt, de az összképe elárulta, hogy végre jól érzi magát. Aztán bezártam a nyílt ollót és ferde mosolyt ejtettem. Rövidre vágtam a hajamat, fiúnak kell kinéznem. Összeszedtem a levágott tincseket és szemrebbenés nélkül kidobtam a kupacot. A szobámba érve felöltöztem a fiúsabb ruháimba, sötét farmert vettem fel, felé egy fekete pólót és egy fekete kockás inget. Aztán a lábamra húztam a fekete hosszú szárú bakancsomat, utána pedig a hosszabb bőrkabátomat. Belepillantottam a tükörbe, nevetséges látvány volt. Felemeltem a táskámat és a hátamra vettem. Elindultam az ajtó felé, de még a szobám küszöbén visszapillantottam az én kis menedéket nyújtó zugomra. Ami annyi éven át végig kísérte siralmas életemet, újra mosolyogtam majd az ágyon heverő levélre pillantottam és még el is röhögtem magam. Aztán kiléptem az ajtón és vissza se fordultam.

Frank,

Tudom, talán napokig fel sem fog tűnni, hogy nem vagyok otthon. De ha egyszer észreveszed és benyitsz a szobámba, meg fogod találni az ágyon ezt a levelet, és ha minden igaz nem is vagy berúgva és talán még végig is tudod olvasni. Igazából tök mindegy. Mint rájöttél, vagy ha nem is, elárulom, hogy leléptem. Gratulálok, végre fellélegezhetsz, nem lesz a hátadon egy „mocskos élősködő", hogy a szavaiddal éljek. Nem készültem érzelmes levéllel Frank, na pá.