Együttállás

Ötödik fejezet: A befogadás

Kezdtem visszanyerni az erőmet. Öt napja már, hogy bezárva tartanak egy lakókocsiban. Nincs túl sok bútor a börtönömben, csak egy ágy és egy asztal székkel. Természetesen minden fémből, hogy még véletlenül se tudjak fegyvert törni belőlük. Az ablakokon rács, az ajtó mindig zárva. Egy nap összesen háromszor jönnek be hozzám, mindig csak azért, hogy ételt hozzanak nekem. Megvárják, amíg megeszem, és hiába próbálom szóra bírni őket, sosem beszélnek velem. Mindig más jön, és csak is nők. Tehát a lakókocsiban semmilyen fegyverként alkalmazható dolog sincs, ez kissé dühít, de várom az esélyt, hogy ez a beteges büntetés véget érjen, és végre újult erővel megpróbálkozhassak a meneküléssel.
Néha esténként fura hangokat hallok odakintről. Leginkább egy üvöltéshez tudnám hasonlítani, de abból is a legrosszabb fajta. Sosem hallottam még hasonlót, egyáltalán nem emberinek tűnik, de még állatokéhoz sem hasonlítható. Amikor azt hallottam, mindig összerezzentem és fogalmam sem volt, de még most sincs, hogy mi lehetett az, és miért ad ki olyan hangot. Tegnap este nagyon közelről jött, még az ablakomon is kinéztem, de csak a sötétséget láttam. Igazából az sem érdekelt, hogy alig van idebent levegő, mindig felhúztam az üveget, mintha az megvédene. Bár, ez eddig be is vált. Ez a dolog még jobban arra ösztönöz, hogy mihamarabb eltűnjek innen.
Napközben az ablakomon bámulok ki a legtöbbet. Eleinte csak ritkán és rejtőzködve, de most már konkrétan az ablakban mulatok egész nap. Csupán a rácsok akadályoznak meg abban, hogy ki ne essek. Bár, az sem zavarna, ha kiesnék. Szörnyen magányos és unalmas ez a helyzet. Ami pedig rá dob még egy lapáttal a szörnyűségekre, hogy ez a hely nem normális. Ezt még jobban bizonyítja az, hogy az emberek túl normálisak. Nagyjából ötven körül számoltam eddig őket. Legtöbb a felnőtt, de van pár gyerek is. Pontosabban hét gyerek, a felnőttek összezavarnak, nehéz megjegyezni mindenki arcát. A gyerekek általában mindig együtt vannak és ugyanaz a három nő szokott velük lenni. Minden normálisnak tűnik, végzik a hétköznapi munkájukat meg ilyenek, de az biztos, hogy ez csak a látszat, egyszerűen érzem. Ezért képtelen vagyok ezt elfogadni, pont emiatt vagyok még jobban nyugtalan. Mintha megbolondulnék. Elkezdtem magamban beszélni, és ami a vicces ebben, hogy még veszekedtem is magammal emiatt. Aztán tovább vertem és rugdostam az ajtót, amin még egy karcolást se ejtettem, pedig én tényleg próbálkoztam. Nagyrészt ezzel teltek a napjaim, de amikor Ő felbukkant, egy kicsit jobban éreztem magam. A helyzetet tekintve, többszöri átgondolás után kevésbé érzem rossznak őt. Ő csak egy ember, aki teljesítette a rossz ember kérését. Nem tudhatom, hogy milyen helyzetben van. Lehet, hogy baromira nincs más választása, és igazából jó arra gondolni, hogy ez lehet a valóság. Mintha lenne egy társam, akire számíthatok. De bizonyára ezt is csak a magány teszi velem. Szerencsére naponta párszor elsétál a látókörömben, amelyet a börtönömből kapok. Túl gyorsan mozog, tehát elég kevés ideig van csak a szemem előtt, de sosem néz erre, ahogy a többi ember sem. Mintha itt sem lenne egy doboz, egy fogollyal. Ezért nem normálisak.
Aztán a mai napon áttörés történt. Az öt napból az első rezzenés felém, amit kaptam tőle. Én szokásosan az ablaknál ültem és figyeltem kifelé, mire felbukkant a távolban. Szereti vagy sem, de mindig sötét cuccok vannak rajta, már csak a látványa égette a bőrömet, ahogyan a tűző napon sétált, mint az éjszaka. Magamra emlékeztetett. Most viszont egy rózsaszín póló, és egy szürke rövidnadrág van rajtam, amit kénytelen voltam magamra venni, mert addig nem hagytak békén, amíg át nem öltöztem. Csak ajánlom nekik, hogy nem nyúlták le a cuccaimat. Szóval éppen sétált, szokásos tempójában. Amikor megláttam, éreztem, hogy felcsillan a szemem. Az egyik kezemet, fogalmam sincs miért, de odanyomtam a rácshoz. Mint egy kiskutya, aki várja, hogy végre kiszabadítsák a ketrecéből. Aztán elsőre el sem hittem, de most először visszanézett rám. Lassabbak lettek a léptei, végig a szemembe nézett. Lefagytam, a pulzusom megugrott. Arra gondolván, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni, Ő megállt. Pár méterre az ablaktól, de egyenesen előtte. Megszorítottam a rácsot, és kénytelen voltam a számon folytatni tovább a légzést. Arca kifejezéstelen. De azt biztosra veszem, hogy Ő igen is észrevette az én elváltozott és megfeszült arcom. Nem bírtam tovább, és még mielőtt bármi is felrobbant volna bennem, lebuktam az ablakból és a padlóig ereszkedtem. Fogalmam sincs, hogy mi volt ez az egész, de ma már nem fogok az ablakok közelébe menni.
Most pedig várom az esti kajaadagomat. Az étel nem rossz, leginkább zöldségekből készülnek, de két alkalommal hús is volt. Valamilyen vad lehetett, mert szokatlan volt az íze, legalábbis remélem. Abban reménykedek a leginkább, hogy nem fogom egy ebédként végezni. Az lenne a legsiralmasabb halál. Gondolataimat végül az ajtó zárjának kattanása töri meg. Már nézem az ajtót, várva egy újabb ismeretlen arcot, de ez nem ismeretlen. Ő az. Arca ugyanolyan kifejezéstelen, mint amilyen napközben is volt. Kezében egy tálca, amin az ételt látom. Az asztal felé indul, és lerakja oda. Utána pedig visszafordul felém. Lassú léptekkel az ágyhoz indul, amin éppen ülök. Teljesen elveszi a figyelmemet az ajtóról, ami nyitva maradt. Eddig még sosem hagyták úgy, mialatt bent voltak nálam. Felcsillan bennem a menekülés gondolata, de tudom, hogy még most nem lenne esélyem. Leül az ágyam végébe, és nekidől a falnak. Én a másik végéből néztek vissza rá. Várok arra, hogy mondjon valamit, de Ő ugyanolyan szótlanul vár, mint eddig a többiek. Valami történt, ami miatt Ő jött, ebben biztos vagyok.
- Minek köszönhetem a társaságodat? – Kérdem finoman. Talán, ha durván viselkednék, kevesebb esélyem lenne arra, hogy beszéljen hozzám.
- Sokkal jobban festesz, mint a múlt héten. – Mondja kedvesen. Ez könnyű volt.
- Akkor konkrétan a halál szélén voltam, legalábbis úgy éreztem magam.
- Dehogy voltál, csupán kifáradtál. Az emberek könnyedén kimerülnek. – Hangja meleg, teljesen összezavar. Nem hagyhatom, hogy elkábuljak.
- Te nem olyan vagy, mint itt a többi ember.
- Miért, milyen vagyok? – Kérdez vissza mély hangján. Szemei fürkészik az arcomat és érzem, hogy ez nem csak egy üres bámulás, annál több. Mi a franc van velem?
- Szerintem csak rákényszerítenek dolgokra, amelyeket kénytelen vagy megtenni, de szíved szerint ellent mondanál, csak nem teheted. – Arcát nézve lehetetlen bármilyen elváltozást észrevenni. Nem mutat magából semmit. De hallgat, szóval ez jelenthet valamit. – És szerintem azért jöttél be most hozzám, mert bűntudatod van, és így próbálod kompenzálni. De csak szólok, soha nem felejtem el azt, hogy kik azok az emberek, akik ártottak nekem. A rossz emberek előbb vagy utóbb úgy is megbűnhődnek, és ha rajtam múlik, az minél előbb lesz.
Talán túl messzire mentem. Talán most szúrtam el az utolsó esélyemet. Ő feláll, már nem néz rám. Csak kisétál a börtönömből, aztán az utolsó dolog, amit hallok, csak a zár kattanása. Mi a fene?
• • •
Két nap elteltével már tűkön ülök, hogy vajon mi lesz ezután. Már megint az ablakban lógok, és lépésről-lépésre átnézem azt a részt, amit innen látok. Ez a hely nem egy labirintus, csak az a baj vele, hogy nem ismerem. Ki tudja, lehet tele van csapdákkal a környék. Bár miközben idefelé jöttem semmi szokatlant nem tapasztaltam. Több mint biztos, hogy ha sikerülne megszöknöm, azonnal belerohannék egy olyanba. Csak akkor szabad neki kezdenem, ha valamennyire biztosítva leszek. Erre pedig fogalmam sincs, hogy mennyi esély van.
Hirtelen felfigyelek Forgóra. Két nő társaságában sétál, akiket eddig még sosem láttam. Hozzám jönnek. Forgó lép csak be az ajtón.
- Jupiter, lejárt a büntetésed. – Úgy tűnik, mint akinek jó kedve van. – Nem fogunk bízni benned, ki kell érdemelned, de ezután nagyobb szabadságod lesz a mi kis táborunkban. Légy hálás mindenkinek, azért, mert befogadtak.
- Most már elárulja végre, hogy miért nem enged el?
- Ne rontsd el kérlek. – A férfi arca kissé elváltozik, mintha hirtelen elkapná a szomorúság. Vagy az ideg. Fogalmam sincs. – Most Katy és Bella elvisz téged a fürdőhöz, és segítenek pár dologban. Nem akarok rosszat hallani utánad.
Azzal kilép az ajtón, és kintről egy kedves hangot hallok meg.
- Gyere Jupiter, nem kell félni.
Mivel nincs nagy választásom, és a tudat, hogy már egy hete nem érte víz a testemet így nem ellenkezek. Megindulok az ajtó felé, nagyszerű érzés végre kilépni innen. Amint kiérek, a két nő mondja, hogy kövessem őket. Így is teszek.
Normálisan néznek ki. Az egyik nőnek vállig érő szőke haja van, a másiknak még hosszabb világos barna. Eszembe jut a régi arcom, amikor még nekem is hosszú hajam volt, aztán a mostani arcom. Felemelem a kezemet, és a rövidre vágott hajamba túrok. Még pár helyen most is vannak sárdarabok benne, és ettől csak jobban érezem, hogy valóban szükségem van arra a fürdőre. Jobban megnézve őket, talán huszonöt év körül lehetnek, de lehet fiatalabbak. Nem tűnnek veszélyesnek. Hirtelen gondolataim közé kerül a férfi, aki üldözött, cipelt és még megpróbált kedves is lenni velem. Vajon mire gondolhatott, amikor két nappal ezelőtt csak úgy elment? Azóta nem is láttam őt, pedig vártam, hátha felbukkan. Messzire mentem azokkal a dolgokkal, amiket mondtam neki? Mármint, teljesen úgy gondolom, ahogy mondtam, de neki ezt nem szabadott volna elmondanom. Jobban meg kell játszanom magamat előttük, el kell érnem, hogy bízzanak bennem.
Meglep, hogy a Cirkuszt hátunk mögött hagyva az erdőbe lépünk be. Rögtön fellángol bennem a rohanás gondolata, de még most nem lenne esélyem. Egy kis ösvényen megyünk a fák között. A lombok adta árnyék, és a gyengéd szellő igazán kellemes. Aztán meghallom a víz csobogását. Pár méter megtétele után elém tárul egy gyönyörű forrás, ami fentről, a mohás sziklákból foly le egy kisebb mederbe, amelyből egy vékony patakként csörgedezik tovább. A napfény átvilágítja a kristálytiszta vizet, és én képtelen vagyok csukva tartani a számat. A kis meder mellett csodaszép zöld fű terül el, és néhány virágot is megpillantok. Pár pillangó repdes felettük. Aztán a két nő felém fordul és idenyújtanak nekem egy törülközőt, szappant és pár ruhát.
- Mosakodj meg és vedd fel az új ruhákat utána. Mi itt leszünk és tudjuk, hogy zavaró, de figyelnünk kell rád. – Mondja a szőke hajú nő.
Képtelen vagyok megszólalni, ezért kissé zavartan, de elveszem tőlük a felém nyújtott tárgyakat. Nehézkesen a meder széléhez sétálok, és próbálok nem azon kattogni, hogy két nő kényszerből végig bámulni fog rám. Csak legyünk túl rajta.
Leveszem a már igazán elhasznált és büdös rózsaszín pólót, majd a nadrágot és a többi ruhaneműt is. Aztán a víz felé veszem az irányt. Lassan közelítem meg, először csak a lábamat mártom bele. Kellemes és langyos, így gyorsan el is merülök benne. Csodálatos végre érezni a felfrissülést. Alaposan megmosom magamat. A testemet, és ami a legjobban esik, az a hajam megmosása. A számat is kiöblítem, nagyon jól jönne most egy fogkefe. Majd újra erőt kapok magamon, és elindulok kifelé. Gyorsan megtörölközök, és igyekszem még gyorsabban fel is öltözni. Egy farmer rövidnadrág és egy szürke atléta van már végre rajtam. Nos, ez már sokkal jobban illik hozzám. A piszkos ruhákat és törülközőt felkapom, aztán elindulok a két nő felé.
- Nahát, neked sokkal jobban állnak a ruháim, mint nekem. – Mondja nevetve a szőke hajú.
- Hát, a te vézna testeden nem is állhatna ilyen jól. – Böki könyökével oldalba a barna hajú.
- Hé! Ez csúnya volt. – Szól vissza még mindig jókedvűen a szőke. Aztán rám pillant. – Te igazán szép lány vagy, miért ilyen rövid a hajad? – Hangja megváltozott, de még mindig tele van melegséggel.
- Kellett egy jó álca. – Mondom egy erőltetett mosollyal a szám szélén. A két nő szeme elkerekedik.
- Nos, valóban jó álca volt. Mind azt hittük, hogy fiú vagy. Jól átvertél minket. – Mondja a barna elnevetve a végét.
- Miért kellett álcázni magad? – Kérdi a szőke.
- Bonyolult. – Félrenézek. Mit tennének az igazsággal? De talán megijesztené őket, ha azt hazudom, hogy nagy eséllyel keresnek már. Visszanézek. – Elszöktem otthonról. Hirtelen felindulás volt, mostanra megbántam. Bizonyára már kereshetnek.
Az arcuk semmit sem változik. Mintha meg sem hallották volna azt, amit mondtam.
- Most már vissza kell mennünk. – Mondja a szőke hajú nő, most már sokkal szigorúbb hangon. Fura. Elindulunk.
- Hogy hívnak titeket? – Töröm fel a csendet, barátságosnak kell tűnnöm.
- Én Katy vagyok. – Mondja a szőke hajú, aztán pedig a barnára mutat. – Ő meg Bella.
- Szép nevetek van.
- Köszönjük szépen. – Szinte egyszerre mondják és vigyorogva. Visszaváltoztak ugyanolyan jókedvűvé, mint amilyenek ezelőtt is voltak.
- Na és, azt a férfit hogy hívják, aki múltkor visszacipelt a cirkuszba? – Ez a kérdés csak úgy kicsúszott a számon.
- Hűha! – Mondja nagy hanggal, és nevetve Katy.
- Matthew szerzett magának egy új érdeklődőt. – Neveti Bella.
- Csak a nevét akartam megtudni, nem a számát. – Elnevetem magamat én is, és zavar, hogy nem rájátszásból.
- Még jó! Kisebb lesz a csalódás. Ő nem igazán foglalkozik olyan szinten másokkal. – Mondja Katy. És kicsit mintha komorabb arcot vágna.
- Anyám Katy! Csak a nevét kérdezte meg, nem azt, hogy hol van a lakókocsija. – Nevet tovább Bella.
- Miért, ez a kettő nem ugyanaz? – Horkant fel Katy.
- Amúgy is túl fiatal hozzá. Hány éves vagy Jupiter? – Kérdezi Bella.
- Tizenhét.
- Az annyira nem is fiatal. Csak tíz év. – Mondja Bella és a könyökével oldalba bök gyengéden.
- Tíz év az sok Bella!
- Lányok, teljesen kikészítetek. – Mondom nevetve, és egy pillanatra majdnem megfelejtkezem arról, hogy hol vagyok.
Ám a cirkusz látványa visszahúz a valóságba. Ügyesnek kell lennem, ezek az emberek ismerik a környéket. Amíg én a fényben is vakon menekülnék, ők csukott szemmel is megtalálnának. Legalábbis, tuti nincs annyi szerencsém, hogy ez ne így legyen. A lányok elvezettek a lakókocsimhoz. Sokkal jobban nézett ki, mint az előző börtönöm. Újszerű volt és fényes, de ami a legjobban tetszett azaz, hogy tiszta. Ami a problémás tény volt ezzel a lakókocsival, hogy eléggé középen helyezkedett el a többi sátor és lakókocsi között. Szerintem azért, hogy mindenki szem előtt tarthasson. Fantasztikus. Bár, ne aggódjatok, már nem sokáig leszek itt.
Egy kis beszélgetés és nevetgélés után elmentek a lányok. Az igazat megvallva, szimpatikusak számomra. Fura, de nem tudom hová tenni magamban ezt az egészet. Ez a hely, a cirkusz a semmi közepén. Forgó, Matthew meg a lányok és a többi ember. Fogva tartanak, nem engednek el, mégis kedvesek hozzám, közvetlenek. Már nem érzem, hogy bántani akarnának. Lehet pont ezt akarják elérni, hogy könnyű dolguk legyen. De amíg rajtam múlik, soha nem lesz az.