Minden, ami volt és valaha is lesz

Lente - Ben

Megérkezett az első, egyelőre csak bemelegítő jellegű szösszenet.  lany_valahonnan   kérésére Ben most él és a történetektől nem túlságosan elrugaszkodó környezetben találkozik valaki mással. Még csak kóstolgatom a szereplőket, ha van még más ötletek/építő kritikátok, dobjatok meg vele!

Dupla matek óra - sosincs vége.

Hosszú sor délután négy órakor - sosincs vége.

Szülők kioktató, kétszínű és általában álszent beszéde - sosincs vége.

A legszörnyűbb és undorítóbb festék - sosincs vége.

Az emberek ítélkező tekintete - sosincs vége.

Megoldandó problémák - sosincs vége.

Sértődések, sírás, pofonok - sosincs vége.

Lilla - sosincs vége

Élet - most.

Vége.

Nem hiszem el, hogy hagytam minden kicsúszni a kezeim közül. Képtelen voltam békét teremteni, képtelen voltam segíteni, és ami a legrosszabb: képtelen voltam beszélni.

Nincs is annál megalázóbb és elkeserítőbb, amikor képszakadás után nem a sötétség, hanem fehér plafon, égető lámpák és riasztó csend fogad.

Azt akartam, hogy vége legyen, hogy végre az én kezembe kerülhessen az irányítás és még erre is képtelen voltam. Soha életemben nem éreztem magam olyan könnyűnek és felszabadultnak, amikor zuhantam lefelé a Dunába. Ismételtem magamban a megszokott mondócskámat, vettem egy utolsó lélegzetet és zuhantam. Helyesbítek, repültem. Önmagam voltam miközben elengedett testem száguldott a szabadság felé és önmagam voltam, mikor minden egyes porcikám beleolvadt a decemberi fagyos vízbe.

- Szerencséd volt, hogy láttak leugrani.

Ezt mondta még valaki a félhomályban. Talán mentős, talán maga isten, talán a lelkiismeretem. Én nem éreztem magam szerencsésnek. Ugyanaz a rab maradtam, ugyanabban a börtönben, csak még kevesebb szabadsággal. Már tudtam, hogy nem számít, én mit akarok és nincs mást tenni, mint meg megtanulni, hogyan lehet elviselni a létezést.

Zést.

Zést.

Létezést.

Korábban fogalmam sem volt a magyar pszichológiai rendszer intézkedéseiről. A "kis epizódom" - ahogy a pszichiáter szerette nevezni - után egyenesen a pszichiátriai osztályra vittek, amiből igen hamar zárt osztály lett, miután képtelen voltam rendesen viselkedni és hozzászokni a tudhathoz, hogy nem szűnhettem meg. Nem tomboltam, nem vertem le könyveket polcokról, nem öntöttem rá a forró teát egy orvosra sem. Csak elvileg én - a 19 éves, gyerek pszichiátriát éppen kinövő valaki - megijesztettem a többieket. Valaki szerint meghaltam és csak egy darab tért vissza belőlem, mások szerint egy eltévedt lélek találta meg a testem a Dunában. Lényeg a lényeg, féltek tőlem, mert én álltam legközelebb a valósághoz. A semmihez. Pedig csak belefáradtam abba, hogy az az ember vagyok, aki szeretnék lenni, nem pedig az, akivé mások tettek. Értelme sem volt már megjátszani. Nem volt kinek.

Jaj, Dana. Daniella. Ha tehetném, kővel ütnélek ki a fejemből. Mindegy.

Nincs rosszabb a zárt osztálynál. Bevágnak öt emberhez egy szobába, akik rettegnek, elkeseredettek, vagy éppen másvalakivel osztozkodnak egy koponyán. Az első napomon be se mentem a szobámba, csak biccentettem az elnémult arcoknak és sétáltam tovább a folyosón.

A közös szobában mások lézengtek, valaki éppen a cigiszünetet várta, más éppen a történetét osztotta meg, egy srác azonban a sarokban ült egy botrányosan kicsi asztalnál, és gépelt.

Ő volt az első ember, akitől igazán kirázott a hideg. Úgyhogy, odamentem hozzá. A teste mintha magába fordult volna, haja rendezetetlenül és kócosan palástolta az arcát, hosszú ujjai pedig katonai erővel ütődtek neki a billentyűknek. Minden megadtam volna egy fényképezőgépért, vagy egy jobb minőségű kamerával rendelkező telefonért, hogy örökre megjegyezhessem azt a képet. Éreztem, hogy beszélnem kell vele és éreztem, hogy meg fog érteni. Csak tudnék végre beszélni.

Leültem vele szemben a parányi székre és vártam, hogy észrevegyen. Sokáig makacsnak bizonyult, de mivel időm tengernyinek tűnt, én is az maradtam.

Egyszercsak rám meredtek a szemei, amitől szinte hátraestem.

- Már ebéd van?

- Nem tudom, új vagyok itt.

- Oh. Szokj hozzá, hogy mostantól csak kanállal fogsz enni. Még a legkeményebb húscementeket is. Infortunatus.

Érdekes, de legalább őszinte.

- Mit érdemes még tudni?

- A gyógyszereket vedd be, játszd el, hogy normális vagy, szabadulj ki és szokj le a gyógyszerekről. Ha jól láttam ez a taktika működik a leginkább. Illetve van egy fiú, aki cigaretta-csikkevéssel próbálja megmérgezni magát, de amióta itt vagyok, már vagy negyven darabot lenyelt és eddig teljes mértékben sanus. Azaz egészséges.

- És mi a te terved?

- Itt maradni, amíg meg nem halok.

Megdöbbentett a válasza, kezdtem is volna menekülni előle, ha nem teszi hozzá:

- Nincs kinn semmi, amire vágyhatnék. Világ életemben utáltam kimozdulni a házból, sosem értettem a szociális interakciók forgatókönyvét és genetikai okokból csak jobban bántom azokat, akiket szeretek, mint amennyit segíthetnék nekik. Egy pillanatra boldog voltam, a sorsom utolért, itt pedig nincsen társadalom, nincsenek kapcsolatok. Csak gyógyszerek és üres percek vannak. Ez az igazi otthonom. Itt önmagam lehetek. És te miért vagy itt?

Mély levegő, most lehetek őszinte. Ha én ki is kerülök, ez az ember itt marad és soha senki nem fogja tudni mit mondok neki. Soha senki.

- Beleugrottam a Dunába, de megtaláltak, mielőtt szabad lehettem volna.

- Egyszer én is megfürödtem benne. Mondjuk azt hittem, hogy egy autóból vetem ki magam. Neked is látomásod volt?

- Nem.

- Akkor sajnálom. Mármint, hogy itt vagy és nem ott, ahol szerettél volna.

Lehajtottam a fejem. Tényleg nem illik bele a kinti társadalomba. Tudja sajnálni a halálra vágyót, de nem azért, mert megválna az élettől, hanem pontosan azért, mert nem sikerült neki.

- A többiek nem tudják, de Edének hívnak. Mással nem igazán beszéltem eddig. Féltem, hogy bántom őket.

- Bántottál már olyat, akit szerettél?

Egy pillanatra visszatévedt a tekintete a laptop kijelzőjére, majd furcsán elmosolyodott.

- Azért vagyok itt.

Még mondott volna valakit, de hirtelen oldalra fordította a fejét, mintha szóltak volna hozzá. Az üres térre meredt, arcát grimaszba vágta és fájdalmasan nyögte:

- Ne most.

Továbbra a semmit nézte és talán hallgatta is, majd egy szomorú bólintást követően újból felém fordult.

- Ne haragudj, de mennem kell. Helyet kell cserélnünk.