Rosszfiú Egy Fogadással

33.

-Ő a bátyád. Támogatnod kéne. -közölte Brandon mire az állam a padlót súrolta.

-Támogatnom kellene azt az embert aki a gyermekkorom megrontója volt? Akit egyszer sem mondhattam igazi apának mert folyton megvert? És most elveszi tőlem a bátyámat aki igent is mond pedig tudja, hogy utálom azt az embert?! -akadtam ki teljesen mire Brandon keze fel-le kezdett járni a hátamon. A nyugtató hatást elérte, ugyanis a szívverésem kezdett normálisba alakulni.

-A bátyád pontosan tudja mit csinált és tisztában azzal, hogy te nem kedveled az apád. De attól még ő marad az apád. -nem tudtam hova akar kilyukadni. Apa rossz ember. És az is marad, amin nem tud változtatni semmilyen rokoni kapcsolat.

-Nem értem mit akarsz. -ráncoltam össze a szemöldököm mire Brandon felsóhajtott.

-Ő az apád. Minden hibája ellenére az apád, és az is fog maradni. Magadat kínzod azzal, hogy nem tisztázod a dolgokat. Makacs vagy mert azt hiszed ezzel akkora fájdalmat okozol neki mint ő neked anno. De nem. Azzal okoznál igazán nagy fájdalmat ha oda mennél, és szépen egytől-egyig elmondanál mindent. Hogy mit éreztél, és mit hallottál. Tod ezt csinálja. Miattad. Mert szeret téged, mindennél és mindenkinél jobban. -Brandon szavai akár mennyire is fájtak igazak voltak. Kiszálltam az öléből és az ajtóhoz siettem, igaz, hogy Brandon ruhájában voltam de nem érdekelt. Haza akartam menni. Brandon is rögtön jött. És hiába is próbálta tagadni, féltett engem.

-Haza megyünk és a szemébe köpök mindent aztán vissza jövünk és matt részegre iszom magam. -vázoltam fel a mai terveim mire Brandon szemöldöke felszaladt de aztán vissza állt az eredeti helyére. Féloldalasan elmosolyodott mire rögtön tudtam. Van egy megszólalása.

-Úgy akarod, hogy végződjön mint este? -súgta a fülembe mire halványan elmosolyodtam de nem mondtam semmit.

Hamar a házunkhoz értünk. Amióta apa elment semmit sem változott. Világos zöld falai tökéletesen illettek a fehér ablakaihoz és a szürke tetőhöz. A teraszon ugyanúgy zöldelnek a virágok, hiszen március van. Felsétáltunk a lépcsőn, Brandon illedelmesen kinyitotta az ajtót majd a derekamnál fogva bevezetett. Mindig is úriember volt. Azt mondta egyik nő sem érdemli meg a tiszteletlenséget.

-Sziasztok! -álltam meg a nappali bejáratánál. Paula és Tod ott ült a kanapén, amíg apa velük szembe állt és magyarázott.

-Már csak te hiányoztál. -véste szinte már fekete szemeit belém apa. 

-Bocs, hogy haza jöttem. -válaszoltam flegmán mire apa elfintorodott. 

-Menj innen, ilyen hangerő nekem nem megengedett. -húzta fel az állát mire a szemébe röhögtem. 

-Beállítasz 6 év után, miután foltosra vertél, és ezután nekem parancsolgatsz? Hol élsz, ember? -tártam ki a karom mosolyogva. Habár tudtam, hogy nagyon provokáló amit csinálok mégis tettem rá még egy lapáttal. -Húzz el te. 

-Azért mentem el, mert miattad halt meg a feleségem! -üvöltött rám de hiába martak belém a szavai, mégis megmaradt a hidegvérem.

-Nem, a feleséged azért halt meg mert foglalkozott a lányával, ellentétben veled. -feleltem higgadtan, mégis belül meghaltam az idegességtől.

-De ez a te hibád volt! -érvelt maga mellett mire felnevettem. Az évek alatt rájöttem, ez nem az én hibám volt.

-Ha úgy vesszük a te hibád is volt. Anya akkor végezte el a jogsit, semmi tapasztalata nem volt, ez szintén ellentmond neked, hiszen neked már fiatal korod óta van vagy volt. Elmehettél volna te is azért a kibaszott fagyasztott pizzáért, de te nem, neked Tod maradt az első. -hangom már nem csengett nyugodtan és kezdtem kimenni a sodromból de még mindig farkas szemet néztem vele.