The spirit calls

Survival

A táj sötét volt és csendes. Csak a hűvös levegőt érezték, ahogy jeges körmeit végighúzta torkukban s hallották, ahogy a lovak fáradt patái alatt zúzódik az eddig töretlen, szűz hó. Még a tajgán lehettek, erdőket szelve. Ámbár a fák ágait a tonnányi hó súlya húzta le, mégis védelmet nyújtott. Az állatok aludtak, s minden velük együtt szunnyadt. Tán az ismeretlen lovasok vállát is nyomta a tudat, hogy lehulljanak a földre s elfelejtve minden gondjukat, bánatukat, mély, ámbár örök álomba szenderedjenek, úgy, hogy takarójuk soha ne fedje fel kik alszanak ott. Lehet már volt előttük valaki azon a helyen és ez a gondolat a földre terítette, szó szerint. Mégis mindenki némán törtetett előre az idegenbe. Nem feküdhetnek a hóba, hogy pihenjenek, mert ez a túlélésről szól. Egy erős klán elszakadhat úgy a többitől, hogy egységben marad.
Nasryhim fülét a felé közeledő siető lódobogás ütötte meg. A csorda elején volt, szóval megállt kancájával, majd a vakon vágtató elé egyik kezével zöld színű lánggal világított, aki a hirtelen fénytől megijedve nagyot rántott lova kantárján és megállt a vezető előtt. Lihegve Nasryhim zölden fénylő szemébe nézett.
- Sikeresen leráztuk a limeán csapatokat, nem mernek követni minket. - kis szőke hajú, fiatal legényke volt. Arcán a fáradtság, de kioldhatatlan vakmerőség tükröződött.
- Köszönöm, Jahov. Megpihenhetsz. - aztán a fák között rejtőző lovasokhoz szólt - Letáborozunk! Lovaink fáradtak, és mi is azok vagyunk. - szállt ki a nyeregből. Sokan a klánból bátortalankodva pillantottak rá.
- És a démonok?
- Itt védtelenek vagyunk tőlük!
- Feltéve ha eljönnek értünk..
- Eljönnek, sebezhető egy ilyen hatalmas csorda, s már hallhattak felőlünk...
Érkeztek ilyen és ehhez hasonló vitás mondatok az artozaiaktól. Nem mintha félnének, ennyi erővel szembeszálltak volna a Limeán csapatokkal, de mind tudják, hogy gyengék lettek a vereségek után.
Határozottan ismét megszólalt Nahri:
- Aggodalomra semmi ok, népem. Hoztam magunkkal két mázsa sót, mely a gonosz szellemeket tőlünk elzárva tartja.
Az emberek elcsendesültek, ezzel hitüket kifejezve újdonsült vezetőjük felé. Nahri bólintott és Valfan is letért mellé levéve egy zsákot lováról, amire az ifjú tenyerét rá tette s majd zölden kezdett el ragyogni a sötétségben.
- A só gyűrű által befogott területre tegyétek sátraitokat, s ne nagyon hagyjátok el az éjszaka. - s válla alá fogta a zsákot, egy késsel kiszúrta aztán megindult behatárolni a biztonságos területet, míg védelmezője Valfan fákjával követte. A zsákból hullott ki a zölden fénylő só, mely kimarta a havat maga alatt, s szemet ragadtató látványt nyújtott.
Thara is leszállt lováról s népéhez szólt:
- Ideje megkezdeni a sátorállítást. Az elsők, a harcosok lesznek, kik a vonal mentén már letehetik azokat, bejáratukkal a gyűrű középpontja felé nézve. Belülre kerülnek a gyöngék....
- S ne bántsátok a fákat! - vágott közbe Kysha aggodóan, aki megfogta Thara kezét kissé félve. A magasabbik meglepődve nézett rá s az artozaiak elhalkultak. Mint a vihar előtti csend.
- Neked nincs jogod beszélni! - szisszent fel a közelből Lajla, aki belemart Kysha karjába.
- Ahh! - próbálta elhúzni majd Thara elcsapta anyja fogását kedveséről.
- De én meghallgatom. - morgott majd lesegítette az alacsony lányt s kabátja alá vette őt.
- Honnan tudjuk hogy bízhatunk benne? - kérdőjelezték meg Tharát fivérei.
- Én azt teszem, s eddig nem csalódtam benne. - válaszolta, s anyja ellépett mellette egy rossz sugallatú tekintettel az arcán.
- Mi is megbíztunk benned, de mégis képes voltál elárulni minket... de milyen áron. - szúrta oda neki s elsétált a sötétben.
Thara fújt egyet. Talán elvesztette családja támagatását örökre, kitagadott lett. Kysha mellette állt, hiába ez a rögtönzött kapcsolat, erős volt a kettőjük-é. Miután elzavarta a gonosz gondolatokat fejéből ránézett a lányra.
- Mondd miért? Miért ne tegyük?
Kysha ajkai meg remegtek.
- Az igézett só... mit sem ér ha vandálkodunk a körön belül. A démonok területén vagyunk, s csak addig tűrnek meg míg nem teszünk kárt.
Thara egy pillanatig nézte a lányt, elhitte félelmét, majd a tömeghez fordult.
- Hallottátok. Aki fát akar vágni a körön kívül tegye, s maradjon is ott. Az már az ő felelőssége. - mordult rá a tömegre amely felől egy halk ellenszenves morajlás hallatszott.
A magas lány sóhajtott és lovához lépett. Egyik fához kötötte kantárját, majd a málháit leemelte és szétbontotta. Kiemelte belőle sátra elemeit, aztán gondosan elkezdte felépíteni. Kysha kínosan tartotta a lángoló fáklyát majd ajkait szólásra emelte:
- Ne segítsek? - vizslatta Tharát aki egészen addig néma volt.
- Ne. Megoldom. - hangja komoly volt, már-már lesúlytó. Északi lány, kemény mint a jég - Éppen elég segítséget nyújtottál eddig. Mint például tartod nekem a fényt - nézett fel ügyködése közepette, s egy halvány mosollyal köszönte meg Kysha munkáját. Tán a jég kezd olvadni...
Később mikor már állt a sátor, a lovak hátára pokrócot tettek hogy bírják a fagyos éjszakát. Nincsenek mozgásban, nincs ami kimelegítse őket.
A tábor közepén volt egy máglya. Egy nagyobb fémtálon égtek el a fáklyák maradványai. Többen voltak a tűz körül de az idő teltével mind elvonultak. Csak Thara ült már ott. Halkan dúdolgatott egy népdalt és a pattogó lángokat nézte, ahogy az elszenesedett fadarabokon táncolnak. Elveszett gondolataiban pedig csak abból indult ki, hogy mily különösen járják keringőjüket a szikrák. Talán fáradtsága vezette oda ahol járt fejben. Hirtelen egy kéz végigsimult vállán és felkapta tekintetét. Kysha volt az, némán leült mellé, figyelmét a tűzre irányítva. Hullámos rövid haján nem volt rajta karéjos madártollas kalapja. Viszont lábán mintha pihés csizmát viselt volna.
- Miért bízol bennem? - kezdte. Thara  ránézett, látta, hogy ő is el van veszve gondolataiban.
- Nem teszem. Senkiben sem. Csak magamra hagyatkozom, hogy mit tartok helyesnek. - majd tenyerére pillantott - Bár... néha csalódok.
- Miattam?
- Nem. Nem miattad. - eresztette le kezét, fejét is egy időre lehajtotta, aztán rátekintett - Nem fázol?
Valóban Kysha nem volt úgy öltözve mint aki bírna ezt az időjárást. De a kisebbik rápillantott válaszlóan majd Thara finoman megfogta tenyerét. Nem volt különösebben hideg, de meleg egyáltalán nem. A hercegnő mosolyogva sóhajtott, bundás köpenyét fellebbentette és magához karolta Kyshát míg a lepel vállukra nem hullott. A magas fejét hozzányomta a másikhoz és megszagolta őt. Tudatába akarta gravíroztatni kellemes levendula illatát. Fáradtan hozzábújt, szemeit már alig-alig bírta nyitva tartani. Az alacsony lassan megérintette az arcát, megsimította s megcsókolta. Arcán mosoly.
- Nem lenne jobb a sátorban aludni? - kuncogott halkan.
- Ott alszok el ahol te vagy - dünnyögte.
- Akkor irány a sátor - sóhajtott, majd nagy nehezen felállt Thara súlya alól és megfogta a kezét - Gyere már! Ha kialszik a tűz itt fagyunk meg, de ott legalább egymást melegítjük! - próbálta meg a helyük felé óvatosan ráncigálni.
- Jól van, jól van. - nevetett s hóna alatt átölelte Kyshát.
Míg kettőjük vígan igyekeztek a sátruk felé, a sötétből egy gyűlölködő szempár leste őket. Szótlanul állt és undorodott. De őt senki se látta.
Ott feküdtek. Szemüket majdnem lenyomta az álom, de csak nézték egymást. Thara magához ölelte a lányt, megsimogatta fejét, megcsókolta homlokát. Akarta. Kysha egyik ujjával feltekerte a hercegnő hajtincsét. Ő halkan hümmögött, tetszett neki. A kisebb kinyújtózkodott és összeérintette az ajkait vele. Mostmár vége. Megpihenhet. Szemhéjaikat lenyomta az álom, és mélyen megszunnyadtak.
A Hold nem járt már magasan, de még sötét volt. A csillagok kezdtek kihúnyni, hogy a következő éjszakára készülődjenek.
Egy kéz elhúzta a leplet, ami alatt szenderegtek. Halkan, óvatosan belépett, majd lábait Kysha felett széttette. Hirtelen hezitálás nélkül Kysha torkára markolt egyik kezével s a másikkal száját tapasztotta be. A fiatal lány riadtan ébredt fel, küszködve próbálta figyelmeztetni a mellette fekvő Tharát. Ráfogott ruhájára és maradék erejével szinte maga felé tépte a hercegnőt. Thara szemei lassan felnyíltak s amint agyán átfutott az amit lát csizmájából előhúzott egy pengét és egy hirtelen mozdulattal a nyakába vágta. A támadó fájdalmában véresen felhörgött, eret talált. A lány egy határozott mozdulattal ruhájánál ragadta és kidobta a sátorból. Utána lépett, bosszúittasan felemelte a bárdját.
- Mondd, mit képzelsz magadról? - indult meg felé.
A nemezis már alig élt. Patakokban folyt a vére és nem tudott mozogni.
- Várj - köhögött, egyik kezével próbált védekezni. Szerencséjére közbeléptek.
- Mi ez itt? - kezén zöld lángokkal világított, arca is kirajzolódott a sötétben; Nasryhim volt az. Szemöldökét összeráncolva nézett húgára.
- Ránk támadott a sátorban, szóval kést szúrtam a nyakába - morgott.
- Akkor ki ez? - kezével a támadó felé ment. Mikor meglátta arcát, visszafordult és ránézett Tharára. Ez egy jel volt, hogy neki is ott a helye.
A lány közelebb lépett, aztán megpillantotta. Pupillája összeszűkült, bárdját a friss hóba ejtette a döbbentségtől. Letérdelt, a sebesült fejét térdére hajtotta. Arcán könnyek folytak, kezével az asszony fejét simogatta. Édesanyja, Lajla haldoklott ölében. Saját keze öli meg.
- Hogy tehetted...? - ismételgette halkan.
- Minden rendben lesz! - vigasztalta magát a lány, míg bátyja is helyet foglalt mellette, megfogva anyja kezét.
- Elárultál... érte - szemeivel szinte már lelkét szúrta Tharának. A fiatal legnagyobb félelmére anyja tekintete lassan kezdett felakadni.
- Cs-csinálj valamit! - szólt hisztérikusan bátyjához. Az összehúzta a szemöldökét.
- Menj innét - arcán a gyász jelei mutatkoztak, s az asszony szemeire tette a kezét - jobban teszed ha visszamész Kyshához, lehet hogy baja esett.
- De...
- Indulj! - mondta de hangján átszűrődött egy cseppnyi elkeseredettség.
Thara szótlanul állt egy pillanatig, míg bátyja anyjuk homlokához hajolt és megcsókolta azt. A lány a homályból felébredve kezére tekintett: vörös vér borította. Kicsit megszédült. "Mit tettem?!" Ismételgette magában, mikor a folyadék tenyeréről a földre cseppent. Gyors megérzés volt, csak úgy belé hasított. Érezte, hogy átfut a gerincén, aztán a nyakicsigólyáin, majd agyában megáll. Egyfajta jel volt. Hallotta ahogy egy távoli lény orrából prüszköli ki a jeges levegőt. Ez csengett a fülében míg egy pillanatra meg nem szakadt. Az a valami beleszagolt a levegőbe, rövideket szippantott. Csend, de csak alig pár szekundumra. Aztán heves loholásba kezdett, talpa alatt megreccsent a magas hóréteg. Közeledett.
- Pusztulj innen! - morgott rá haragosan Nahri húgára.
Tharát kitépte hallgatózásából, s fejét bátyja felé fordította. Könnyek között volt, vélhetőleg frusztrálta Tharát.
- Nasryhim... közeleg valami.