Egyetlen [BEFEJEZETT]

H A R M A D I K

Milán először úgy nézett rám, mint aki megőrült, majd a feszélyezett mosolyát felváltotta az édesen hamis.

− Nem úgy volt, hogy érzelmek nélkül? – vonta fel kajánul a szemöldökét.

− Mi tényleg lefeküdtünk? – hagyta el az erő a testemet a mondat hallatán. Éreztem, amint a vállaim előre hanyatlanak, és kifut a szín az arcomból. Ennyire erkölcstelen tuti nem lehetek.

− A saját száddal mondtad, hogy érzelmek nélkül van, ezért semmit nem számít – tért ki a kérdés alól egy vállrándítás közepette.

− Milán, elhiszem, hogy neked ez egy újabb trófea, de nekem mindez egy szégyenfolt a becsületemben. Tényleg lefeküdtünk, vagy csak szereted elhitetni magaddal, hogy így volt? Mindkettőnkön rajta volt a nadrág. Csak a felsők kerültek le. Könyörgöm, mondd azt, hogy az utóbbi az igaz!

− Bia, végy egy mély levegőt, oké? – fogta meg a vállam biztatásképp, majd mire felocsúdtam volna a kábulatból, már csak a távolodó alakját láttam.

− Anya, apa! Hazaértem! – kiáltottam, amint becsukódott mögöttem a házunk ajtaja. Lerúgtam a lábamról a cipőmet, és felakasztottam a kabátomat a fogasra. Anya mindig haragudott, amikor szerteszét hagytam a dolgaimat, ezért legalább ma megpróbáltam a kedvében tenni. Ahogy magamat ismerem, holnaptól úgyis kész káosz lesz körülöttem.

A konyhába sétáltam egy pohár vízért. Anya pontban akkor lépett ki a nappaliból, oldalán apával.

− Szia, kincsem! – köszönt mosolyogva, azonban a mosolya mögött volt valami, ami komollyá varázsolta a hangulatot.

− Sziasztok! – köszöntem vissza.

− Szeretnénk megbeszélni veled valamit! – sétáltak közelebb.

− Miről van szó? – ereszkedett le a kezem. Sejtettem, hogy semmi jót nem fogok hallani, mégis reménykedtem az ellentétében.

− Közbejött valami, ami miatt apáddal el kell utaznunk pár napra. Beszéltünk a nagyszüleiddel, és ők elvállalták, hogy költözz hozzájuk ezen idő alatt.

− Elutazni? Hova? – szaladt össze a szemöldököm. Anyáék soha nem utaztak sehova nélkülem, főleg nem huzamosabb ideig. Ráadásul a tény, hogy a nagyszüleimhez költözzek, enyhe borzongást váltott ki belőlem. Félreértés ne essék! Szeretem őket, viszont ők abszolút nem olyan szinten vannak, mint anyáék, amiből következik, hogy a szabadságom sem lenne akkora, mint itthon.

− Németországba – mondta apa anya helyett, és csak most tűnt fel, hogy mennyire megviseli őket is ez a hír.

− Németországba? De hát az két határral alrébb van! – fakadtam ki akaratlanul is, és leheveredtem egy székre. – Komolyan, minek mentek ti Németbe?

− Kicsim, csak annyit kérünk, hogy légy megértő, és fogadj szót! – simított végig anya a kezemen, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Gondolj arra, hogy a nagyiéktól közelebb lesz a suli, és nem kell buszozz.

− De engem ez nem érdekel! Tudod, milyen a nagyi! Azt sem engedné, hogy egyedül maradjak otthon, vagy elmenjek a barátaimmal pár órára. Konzervatív és hatalommániás!

− Bianka! – szóltak rám mindketten, mire elszégyelltem magam. Oké, talán túloztam, de egy ilyen szituációban az is csoda volt, hogy elég normálisan megőriztem a hidegvéremet, és nem fakadtam sírva.

– Figyelj! – ült le mellém anya. – Muszáj új munka után néznünk, mert te is tudod, hogy az anyagi gondjaink jelenleg nagyon elhatalmasodtak. Az egyik barátunktól kaptunk egy ajánlatot, amit nem szeretnék elszalasztani. Nekünk sem tetszik, hogy nem vihetünk magunkkal, viszont utolsó előtti éved van a gimiben. Nem hagyhatsz ki több napot semmi komolyabb indok nélkül.