Egyetlen [BEFEJEZETT]

E L S Ő

Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött ez az egész zagyvaság, ami elöl legszívesebben Kínáig menekülnék, viszont egy biztos. Ha sosem részegedem le és vallom be Milánnak, hogy szerelmes vagyok belé, most nem itt tartanék.

Ahhoz, hogy nagyjából ti is megértsétek, mi is a bajom, elmesélek egy kis történetet.

Egyszer, nagyon régen egy roppant naiv lány megpillantott egy roppant jóképű fiút, és mint az szokás, egyből belezúgott. Természetesen erről csak a legközelebbi barátainak szólt, holott ha időben megbeszéli a tényeket egy idősebb személlyel, talán nem süllyedt volna eddig. Hónapok, aztán évek teltek el. A lány figyelte a fiú minden egyes lépését, és annyi mindent tudott róla, amennyit még önmagáról sem.

Történt aztán, hogy a lány barátai bemutatták őket egymásnak. Jobban mondva sosem mutatták be őket egymásnak, csupán úgy hozta a sors, hogy pár óra erejéig bent ragadtak egy büdös és koszos pincében. Felfedezni mentek le oda. Először a lány, aki megunta, hogy a barátai semmi figyelmet nem szentelnek rá, utána a fiú, aki észrevette, hogy valaki tilosban mászkál egy ismeretlen háznál. Megállt a pince bejáratánál, és cukkolni kezdte a lány.

− Mit keresel te itt? – kérdezte egy magabiztos mosoly kíséretében.

A lány a hangra megpördült a tengelye körül, s ha nincs ott a korlát, biztosan hátraesik a megmaradt lépcsőfokokon, és kitöri a nyakát.

− Csak nézelődni jöttem le. Egyébként sem vagyok kíváncsi a pince-szörnyekre – dadogta összevissza, hol a fiúra, hol a háta mögött meglapuló sötétségre pillantva. A fiú láttán a szíve picit megremegett, de a félelem, hogy ez a srác képes lenne őt bezárni egy ilyen helyre, elűzte a gyengédséget.

Anélkül, hogy további felfedezést tenne lent, felszaladt a fiúhoz, készen arra, hogy kimasírozzon a helyiségből.

− Hova, hova? – állta el a fiú az útját, s mivel a lépcső és a bejárat elég szűkös volt, elég volt a testét használnia, hogy eltakarja a kifelé vezető utat. Csibészkés mosoly kúszott az arcára, miközben a lány fölé magasodott, és látta a félelmet végigcikázni a vonásain.

− Most komolyan ezt fogod csinálni? – kérdezte a lány kissé rettegve, megpróbálva alrébb lökni a fiút, azonban minden próbálkozása kudarcba fulladt.

− Most komolyan letapiztál? – vonta fel tettett ártatlansággal a szemöldökét a fiú, hitetlenkedve nézve végig azon a ponton, ahol a lány kezei pár másodperccel ezelőtt pihentek.

− Engedj ki! – engedte el a szavakat a lány a füle mellett, és egy hirtelen megindulásból nekirontott a srácnak. A srác nem számított a váratlan mozdulatra, ennek ellenére időben észbe kapott, és egyik kezével megragadta a lányt a derekánál fogva, a másikkal pedig becsapta az ajtót maguk mögött. Egy hatalmas supp, és a deszka, amely zárként szolgált kívülről, mindkettejüket bezárta.

− Ugye nem? – szólalt meg a lány remegő hangon a faajtót bámulva. Kész képtelenségnek tartotta, hogy egy ilyen sötét helyen érje a halál, ahol talán hónapokba is telhet, mire megkapják a holttestét. – Te most komolyan bezártál minket ide? – fordult a fiúhoz, aki először ugyanolyan meglepetten figyelte az ajtót, majd eleresztve a lányt egy bárgyú mosolyt villantott rá.

− Nézd a jó oldalát! Legalább nem vagy itt egyedül – vont vállat, ezt követően előkapta a mobilját, hogy némi fénnyel megkeresse a villanykapcsolót. Már, ha van ott egyáltalán villany.

− Hé, engedjenek ki! – esett a lány az ajtónak, és eszeveszetten kezdte el ütni. Sehol semmi. Abban az órában egyetlen léleknek sem fordult meg a fejében, hogy a pince felé sétáljon.