Seven..

Seven..1. élet

Sosem gondoltam, hogy olyan vagyok, mint bárki más. Tudtam, hogy nem hasonlítok senkire, tudtam hogy mindenkitől különbözöm. Tudtam, hogy sosem fogok közéjük tartozni, ahogy ők szeretnék. De, azt hittem, amit látok, azt ők is látják. De, kiderült, hogy nem..

Ott ültem azon a vonaton, aznap. Délután 2 óra volt, hétköznap. Szépen besütött a nap, de én pihenni akartam és behúztam az ablakon a függönyt. Kizártam a külvilágot, mert utáltam utazni. Gyűlöltem az embereket magam körül, úgy éreztem megfulladok a közelükben. Minél többen voltak, annál kevésbé kaptam levegőt. Kiskoromtól gyűlöltem őket. Gyűlöltem, hogy elveszik előlem az oxigént.

-"Apa, miért nem voltál akkor velünk? Anyu félt. Én is féltem.. Te hol voltál?"

Nekidöntöttem a homlokomat a hideg üvegnek. Jól esett. Éreztem ahogy az egyik nyitott ablakon megcsap a friss szél, a levegő, a szabadság, a kinti világ, ahol nem vagytok. Elővettem a mobilomat, és a fülesemet. Bedugtam a fülembe, és bekapcsoltam a zenét, és újra lélegeztem. Hallgattam az Ő hangját, és megint tudtam lélegezni. Simogatott, és elvarázsolt. Én odavoltam érte, ő azt se tudta, hogy létezem. Pedig az egész világ tudta, hogy létezem, hiszen a világ része voltam, de Ő nem tudta. Neki nem léteztem. Nekem ő jelent mindent, neki én voltam a semmi. Néha valami is voltam, amikor éppen észrevett, amikor rámosolygott. Rámosolygott, ahogy az összes többi emberre, amikor találkozott velük. És én visszamosolyogtam rá, mint az egyetlen emberre, aki számomra a világon létezik. De, ő ezt nem tudta. Ezt csak én tudtam. És akkor éreztem, hogy valaki figyel engem. Azok a meleg barna szomorú szemek, amik ugyanúgy bámultak ki az ablakon, ahogy az előbb még én, most engem néznek. A hátam mögé lestem, majd magam mellé, de nem tévedtem. Engem nézett. Nézett, és nem akarta abbahagyni.

-"Mégis mit akarsz tőlem?"

Lesütöttem a szemeimet, aztán le is hunytam őket, mikor kinyitottam, láttam hogy eltűnt. Felsóhajtottam, és akkor észrevettem magam mellett. Sikoltani akartam, de befogta a számat. Félnem kellett volna tőle, de nem féltem. És akkor egy furcsa fiatal srác, piros sállal a nyakában(holott a nyár közepén jártunk) elsétált mellettünk és becsukta maga mögött az átmenő ajtót. Leengedte a szám elől a kezét, és megint csak nézett rám. Ekkor jöttem rá, hogy beszél hozzám. A gondolataival beszél hozzám. Most már féltem tőle. Szabadulni akartam tőle, de nem tudtam. A mellettünk lévő székeken egy fiú ült, és könyvet olvasott. Hosszú kabátban volta és sapkában, mint hacsak egy karácsonyi képeslapból lépett volna elő. A fiú is pulóverben volt, én pedig izzadtam a melegtől és a félelemtől egyszerre. A könyvet olvasó fiú, egyszer csak letette a könyvet, majd felénk fordult és rámosolygott. A mosolyától megfagyott körülöttem a levegő, és belemarkoltam az ülésem kárpitjába. Láttam a mellettem ülő fiún, hogy még nálam is jobban fél. Szemeivel könyörgött, hogy segítsek neki, de tehetetlen voltam. Aztán egyszer csak megragadtam a kezét, és futni kezdtem vele végig a vonaton. A táskám a hátamon himbálódzott, mint valami bója a tengeren, ami követi minden lépésünket. Mikor odaértünk az ajtóhoz, nagyot nyeltem, majd újra ránéztem a fiúra, és minden bátorságomat összeszedve vele együtt kiugrottam a vagonból..

-------------------------------------------

Taehyung: Most egyedül van. De, miért szökik meg folyton előlem? Namjoon lassan belefárad a követésébe, de hát mindenhez Idő kell, nem igaz? :D Ha az Ő világában lennénk, már leizzadtam volna magamról mindent. Megint ugyanazt látja, ahogy tegnap és tegnap előtt is. És megint én vagyok benne a rossz fiú, Jin pedig a jó :) Jellemző :D

------------------------------------------------
Jin: Láttam felszállni őt a vonatra. Láttam a mosolyt az arcán, hogy végre találkozhat a barátjával. Milyen régóta is nem találkoztak? Talán 3-4, talán 5 éve is van annak.De, most végre boldognak látom. Milyen kár, hogy csak egy pillanatig tart az egész..
-----------------------------------------------
Namjoon:Ezek a folyosók egyre hosszabbak, és hosszabbak. Egy végtelennek tűnő körben járkálok miközben végig csak egyenesen megyek. Hajszolom, és keresem Őt benne, de közben magamat is. Taehyung mindenhová mosolyogva követ engem, és néha megveregeti a vállamat. Jin pedig olyan szemekkel néz rám, mint ha ártottam volna neki. Hogy lennék képes bárkinek is ártani? Hiszen még csak nem is létezem..
----------------------------------------------
J-Hope:Láttam Őket kézen fogva, ahogy kiugrottak a vonatból. Vajon Tae és Namjoon utánuk mennek majd? Biztosan.. Érzem, ahogy eléri az arcomat a naplemente és befejezem az újabb papírrepülő hajtogatását, majd szélnek eresztem az összes többivel együtt.

J-Hope:Yoongi, vajon te is látod ezt? :)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Na, akarjátok, hogy folytatódjon a sztori? :D Eddig milyen? :)