Kiss Me My Kookie! (Re-Upload)

1. fejezet - Egyetlen nyuszkóm

(Re-Upload blog-ról!)

Taehyung

  Úgy, mint a burjánzó virágoskert éleszti fel tündöklő színeivel a rétet, úgy, mint a gyémánt hatású hullámcseppek a tengert, úgy, mint a galaxisok keveredő káosza az égrétegre festve. A kozmosz metamorfózisa. Rendetlenség volt a szívemben, míg nem találkoztam vele. Gaia voltam, míg ő maga Zeusz. Bevilágított engem, életet lehelve elernyedt testembe, mely a semmiben lebegett hontalanul, hidegen s hő nélkül.

- Van egy tollad? - A szél is megcsapott, mikor felém szegezte tekintetét. Csokoládé barna haja, úgy lebbent lassított felvételben, akár a zuhogó vízesés. Nem tudtam neki nemet mondani. - Számodra mindig van. – Mosolyogtam rá úgy, mintha mindenki mást kizárnék a térben és csak ő lehetne tanúja a kedves énemnek. Bevallom, mindenki mással egy fasz vagyok, mert sokan a legminimálisabb törődést sem érdemlik meg tőlem ebben az iskolában.  - És adnál is? Csak mert a töri tanár nagyon néz, hogy itt suttogunk – szólt vissza, a tábla felé meredve továbbra is, szája résein kipréselve a halk szavakat. Én csak támaszkodtam jobb tenyerembe fektetett fejjel és csak figyeltem, bal kezemmel kutatva, kivéve a tolltartóból az egyik íróalkalmatosságot, amihez hozzáértem. Felé nyújtottam, még mindig őt mustrálva, mire a kezem irányába fordult és kivette a tollat. – Hé, ez az enyém! – jelentette ki halkan a tényeket, mikor észre vettem, hogy igaza van, mert azt a tollat, pár hete nyeltem be tőle. Ahh, mire vissza csórom megint... - Ez nem igaz, még matekon odaadtad. – Suttogtam, nem törődve a tanárral, aki még mindig nem vette észre, hogy susmusolunk.  - De nem örökbe. – Vetett egy fárasztó pillantást rám, majd megforgatva a szemeit, kinyitotta a tankönyvet, hogy olvashasson. Hah, azért is vissza fogom venni, had forrjon a cuki feje.  A csengő hangja volt a megtestesült boldogság számomra. Hiába szerettem én is, meg Jungkook is a történelem órákat – részben a tanárnő miatt – attól még eléggé letudja szívni az agyunkat. Mint két értelmi fogyatékos, úgy szoktunk szünetet tartani. De komolyan, én vagy kiabálni szoktam, nevetni, esetleg másokkal beszélgetni – bár legfőképpen a barátommal foglalkozni, míg társam állandóan eszik vagy les ki a fejéből. Még ezt a kettőt is olyan édesen tudja csinálni... Soha nem felejtem el, amikor az osztállyal táboroztunk kilencedik osztály nyarán. Jungkookal hajnali kettőkor lementünk palacsintát burkolni a szállás konyhájába. Ez azért volt vicces, mert ő valami kibaszott nagy zugevő, így amikor elkezdte csinálni a palacsintákat, tekergetni, lekvározni, kakaózni, meg minden szírszar túlcukrozott baromságot rákenni, hirtelen valahogy elég sokan letaláltak felénk és mire kettőt pislantottunk, már vagy nyolcan lettünk a konyhába. Jungkook készítette az éjjeli tápot a sok birkának. Mert ugye hajnalban a legjobb kajálni. De nem is ez volt a lényeg. Mikor mindenki felment, ő még megevett vagy tíz palacsintát sunyiban, és utána mikor feljött, majdnem sírva fakadt, – erős túlzással – hogy mi lesz így a kockahasával, és erre elkezdett felülésezni hajnali háromkor az ágyán. Hozzábasztam a párnát, hogy álljon már le, mert nem fognak elveszni sehova a kockái, mellesleg nekem nincsenek is és nézzen rám, mégis milyen dögös vagyok anélkül is. Utána elkezdtük dobálni egymást, ami nevetésbe torkollott és végül mindannyian, akikkel egyszobában voltunk, elkezdtünk szórakozni. Annyira nevettünk, hogy már fájt a torkunk és könnyesek voltak a szemeink. Nekem gyakorlatilag másodnapra már hangom se volt a sok baromkodás és sikítozás miatt. Jó szarul is voltam, de legalább a barátommal.- Jössz a mosdóba? – kérdeztem bociszemekkel, nehogy most törjön elő a lusta énje.- Aha, de haladjunk, mert utána... – félbeszakították.- Angol lesz! – pattant a padja elé Namjoon egy nagy mosoly kíséretében, mire mind a ketten ránéztünk. Fehér ing volt rajta, fekete nyakkendővel és egy kopott, szűk farmernadrágot viselt. Olyan érdekes, hogy egyszer stílusosan, de tényleg, nagyon jó ízléssel válogatja a ruháit, de van, amikor teljesen kiakasztó szettben jelenik meg. Rózsaszín fánkos póló, rövid nadrág, térdzokni... tök mindegy mekkora okostojás. Nem mindig találja meg a köztes állapotokat. – Ment a múltkori doga, pici Jungkook? – kérdezte csípőjére helyezett kezekkel a magasabb. Társam csak szúrós szemmel mérte végig.- Hármas lett – mondta, majd felállt. –, de pont leszarom – betolva a székét, indult az ajtó irányába. A félfa mögött, mikor eltűnt, még visszadugta a fejét. – Jössz?- Ahh, egy perc – mondtam, mire bólintott egyet és eltűnt.- Mi a baja már megint? – kérdezte Namjoon félig felhúzott szemöldökkel.- Tudod, hogy utálja az angolt. Gyakorlatilag az arcába vágod tudatosan, hogy érezze, mennyire nem megy neki.- De csak megkérdeztem – mondta, majd elindult a padja irányába. –, amúgy is, ha nagyon szeretné, én segítek neki, de te magad mondtad, hogy nem szeretné.  És tényleg nem bántásból kérdeztem, nem tudtam, hogy ennyire a szívén viseli. – Meglepetten vakargatta a fejét. Helyet foglalva pakolt elő, mikor már én is az ajtóban álltam.- Pontosan, nem is kéri a segítségedet. De azért köszi. – Mondtam egy vigyorral, eltűnve az ajtó mögött. Huh, még szép, hogy nem hagyom őt kettesben Jungkookal. Minek segítsen neki, ha én is tudok? Igaz, nekem sem tökéletes a nyelvtudásom, de az alapokat jobban vágom, mint a társam, szóval nyugodtan eltudnám neki magyarázni. Ehh, tényleg nem féltékenységből, se megszállottságból. De én szeretnék mindenben az első és segítőkész lenni neki.
– Kookie? Hol vagy? - billegtem be a piszoárok között, de ő sehol sem volt. Hmm... van egy sejtésem, hogy...