Give us a little love ~ PUF

5. ~ Bokacsek

Nemecsek a nyitott ablak párkányán kuporgott, szőke tincseinek takarásából leste a halovány tükörképét az üvegtáblákon. Szégyellte, de megragadta a látvány; ahogy a haja rendezetlenül áll a szélrózsa minden irányába és hull a szemébe. Arca kerek, egészen halványan szeplős volt és talán kissé sápadt, örökösen betegnek tűnt, a szemei viszont mindezzel szemben boldogan csillogtak, ahogy saját magát szemlélte. De leginkább Boka krémszínű, kötött pulóvere nyerte el a tetszését, ahogy lelógott a vállán, rálátást engedve a kulcscsontján és nyakán ékeskedő halványlila foltokra. Zavarba ejtőnek, de ugyanakkor gyönyörűnek találta őket, alig tudta elhinni, hogy valóban ott vannak, nem csak káprázik a szeme. Az elmúlt pár óra annyira képtelennek tűnt, újra és újra belepirult csak a gondolatba is, mennyi mindennek volt részese.

Nemecsek zavarba jött, ahogy Boka leült mellé és egy gőzölgő teáscsészét helyezett a párkányra. Észre sem vette, hogy a fiú felé tart, amíg egészen közel nem ért, annyira belemerült saját maga tanulmányozásába és az előző este felelevenítésébe, ami különös szégyenérzetet váltott ki belőle - csak remélni merte, hogy a másiknak mindez nem tűnt fel. A háta közepére sem kívánta, hogy az idősebb hiúnak gondolja, netán kinevesse. Igazán nem volt nagyra a külsejével, ugyan nem volt vele különösebb problémája, viszont kifejezetten vonzónak vagy jóképűnek sem tartotta magát. Egyéb napokon talán nem is tudta volna lekötni, hogy önmagát szemléli az ablaküveg visszatükröződésében, azonban most olyan kellemes volt; saját magát valaki más pulóverében látni, valaki olyanéban, aki a legközelebb áll a szívéhez. A kiszívott foltokon legeltetni a tekintetét, amiket ugyan ennek az embernek az ajkai hagytak maguk után, tehetetlenül hagyni, hogy végigfusson rajta egy amolyan jóleső borzongás az emlékek hatására.

Lehajtott fejjel vette magához az apró, zöldes csészét, majd belekortyolt a benne gőzölgő italba. Nem volt egészen biztos az ízesítésben, de mintha fahéj és alma ízét vélte volna felfedezni, amik halvány mosolyt csaltak az arcára.

Tekintete egy pillanatra összeakadt a tükörképével, azonban most nem állapodott meg rajta, tovasiklott Bokára, aki most a saját mályvaszínű csészéjébe töltött a teáskannából. A fiatal fiú egészen elbűvölve nézte, ahogy az idősebb pár kiskanálnyi cukrot kever a saját italába; ugyan mindez egészen átlagos mozdulatsor volt, Boka mégis egészen különlegesen vitte végbe. Minden mozdulatából sugárzott a tökéletesség.

Nemecsek figyelte, ahogy a másik lassan közelít felé, majd ő maga is helyet foglalt az ablakban. Halvány, megnyugtató mosoly ült az arcán, ahogy belekortyolt a teájába, majd fejét az ablak keretének döntötte. A fiatalabb magán érezte a tekintetét, tudta, hogy a sötét szempár a nyakát fürkészi, ezzel egy időben kezdett el kipirulni az arca. Tekintetét kínosan mosolyogva, a szája szélét harapdálva szegezte a tájra, amit a párkányon ülve belátott. Az eső egészen tegnap óta esett, és hiába hagyott alább, a kövér cseppek még midig rendszertelenül hullottak alá, gördültek le az eresz és a háztető szélén. Viszont mindennek volt egy igazán sajátos hangulata, talán még különlegesebbé tette Boka közelségét és gondoskodását, amolyan meghitt keretet adott neki.

Elmosolyodott, hogy mindez mennyire tökéletes; még maga az időjárás is nekik kedvez. Szeme sarkából a másik fiúra pillantott, vajon ő is a tájat, az ablaktól nem messze álló hatalmas diófákat kémleli-e, azonban Boka tekintete az ő arcán nyugodott. Kínosan elvörösödött – már ha ez egyáltalán lehetséges volt -, lesütötte a szemeit, fogalma sem volt róla miért hozzák zavarba ilyen csekélységek. Ugyan nem volt kérdéses, hogy fülig szerelmes, viszont nemigen volt ínyére, hogy ennyire belepirul a másik minden tettébe.

Bokának azonban kifejezetten ínyére volt a helyzet, halvány mosollyal nyugtázta a fiatalabb zavarodottságát, majd nemes egyszerűséggel karolta át és vonta magához. Nemecsek lélegzete is elállt, hogy ismét ilyen közel van hozzá, mintha egyszeriben már nem csak az arca, hanem az egész teste lángolt volna. Zavarodottságában a másik mellkasába temette a fejét, mélyen magába a szívva az illatát, akarata ellenére is a rabjává válva. Annyi emléket és érzést kavart fel benne, amik ismét pírral borították el az arcát, mégsem bánta, hiszen mindehhez társult a jóleső borzongás is. Emlékképek öntötték el az elméjét, ahogy lehunyta a szemeit; Boka ajkai a fedetlen bőrén, a csontos ujjak érintése a felsőtestén és minden suttogva ejtett édes szó. 

Az idősebbnek sejtelmei sem voltak arról, hogy Nemecsek fejében mi járhat, pusztán apró, leheletnyi csókokkal árasztotta el a szőke tincseket. Lenyűgözően szépnek tartotta a pillanatot, akárcsak magát a fiút; még mindig annyira képtelennek tűnt, hogy a karjaiban tartja, akárcsak az előző este. Soha az életben nem érzett még ennyi szeretet, mint ami az ő közelében kerítette hatalmába, ugyanakkor félteni sem féltett senkit ilyen módon. Ez az állapot maga volt a megtestesült tökély és szentül hitte, hogy semmi nem ronthatja meg, ennek ellenére mégis óvni akarta. 

~~~
Ha esetleg borzalmas, mentségemre szóljon, szeptemberben írtam utoljára bármi értékelhető mennyiségűt. Illetve elég rövid, de túl lassan haladtam ezzel a vége felé és túl sok ötletem van ahhoz, hogy még két hetet üljek ezen :')