Give us a little love ~ PUF

4. ~ Bokacsek

Boka újra és újra megborzongott, ahogy a pitypangokkal tarkított domboldalon feküdt. Ugyan még javában dúlt a füllesztő augusztus, az elméjébe a hűvös szellő magával hozta az ősz gondolatát, ami megragadt az elméjében. Ellentétes érzelmeket táplált ezen téma kapcsán, egyúttal akart távolabb kerülni a tavasztól, a kínzó emlékektől, ugyanakkor megmaradni a melankolikus nyárban, örökké csak a mélabús gondolatoknak szentelni magát. Nem kívánkozott vissza az iskolapadba, ugyanazokat az arcokat szemügyre venni minden nap és tenni a kötelességét, mintha mi sem történt volna.

Tudatában volt, már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mégis meg kellett játszania magát, mintha pár hónappal ezelőtt nem tört volna millió apró darabra a szíve. Nem szentelhette minden percét a gyásznak, maga is belátta és próbált tenni ellene, viszont egyelőre nehezére esett mindez. Egyedül járni a szűk, macskaköves utcákat, tudván, hogy valami hiányzik és ez egy életre így marad, hiszen valami pótolhatatlan veszett el. Egészen lassan elfogadta, hogy tehetetlen, hiába okolja magát vagy bárki mást a történtekért, képtelen megszokni az elmúlást. Talán kissé fél, milyen hatással lesz rá, ha visszakényszerül azokba a termekbe, a folyosókra, ahol a múlt ott hagyta a bélyegét.

Oldalra pillantva kereste Nemecsek apró alakját a félhomályban, aki még mindig ott ült a magas fűben, ahol a legutóbb, hol a csillagokat pásztázva, hol a kezében lévő csokrot pillantva. Boka akaratlanul is elmosolyodott a sok sárga pitypang láttán, ahogy azok fejei mennyire hatalmasnak tűntek a fiú apró, csontos ujjai mellett. Keserű örömet lelt a látványban, ahogy a fiatalabb az alsó, keskeny ajkát beharapva nyújtózkodott egy újabb szál virágért, majd csak alapos szemrevételezés után szakította csak le. Boka soha nem értette teljesen, miért szereti a másik ezeket a növényeket annyira, hiszen jó pár élénkebb színű, jóval illatosabb darab volt körülöttük.

Nemecsek beleszagolt a csokorba, az orrát a sárga szirmok tömkelegéhez érintve, pár egészen hosszú pillanat erejéig lehunyva a szemeit, átadva magát az élménynek. Mikor legközelebb kinyitotta őket, a tekintete találkozott Bokáéval és virágportól sárga orcáit elöntötte a pír. Az idősebb ugyan alig tudta kivenni mindezt a sötétben, azonban elmosolyodott, majd nevetve fordult vissza a csillagokhoz. Két kezét a feje alá tette és figyelte a sötét égboltot, ismételten beleborzongva a szellő érintésébe, hagyva, hogy az elvigye minden örömét.

A másik egy fűszállal, ügyetlenül ugyan, de megkötötte a csokrát, ezek után ő is elnyúlt a fűben. Boka csak egy kósza pillantást vetett rá, mégis tudta; kérdés következik.

- Ha egyszer meghalunk, mi is csillagok leszünk? - kérdezte halkan Nemecsek, a hangja mintha kissé megremegett volna a mondat elején. Az idősebb egy pillanatra meglepődött a témán, azon a finom aggodalmon, amit a szavak tükröztek. Egy kevéske félelem futott át rajta, hogy vajon az apró fiúnak mennyit jár ezen az esze, talán hosszú ideje nyomasztja a téma, aztán mindez egyszeriben tovaszállt. Kesernyés mosoly jelent meg halovány ajkain, ahogy megdörzsölte a szemeit.

- Nem tudom, talán - válaszolt Boka csendesen. Kételkedett benne, hogy van bármi is a halál után, nem pusztán a nyirkos sötétség, hiába adott volna neki reményt az ellenkezője. Azonban nem akarta kiábrándítani Nemecseket, hátha ő hisz valami hasonló gyerekmesében, netán szeretne egy apró fénypont lenni az égbolton a későbbiekben. Hiába minden, még most sem tudott vele mindig őszinte lenni.

- Szeretnék egyszer ilyen szép és csodálatos lenni - Nemecsek elengedett egy reszketeg sóhajt, kicsit közelebb kúszott Bokához és a mellkasára fektette a vaskos virágcsokrát. - Ezt neked adom, nekem már igazán nincs szükségem még egyre, te pedig olyan szomorúnak tűnsz.

- Ernő, már most is szép és csodálatos vagy - jegyezte meg az idősebb, majd egyik kezébe vette a virágokat, megszemlélve a sárga virágokat, ismét mosolyogva. Érezte, ahogy a könnyek égetik a bőrét, fájdalmasan lassan hullanak a kézfejére. - Köszönöm - suttogta erőtlenül.

Nemecsek felült és összevont szemöldökkel nézett a másik szemeibe, ahogy feltette az újabb kérdését:

- Hát akkor mégis miért nem csókolsz meg? - a szavak tétovázás nélkül hagyták el az ajkait, talán kissé sértetten csengettek az éjszakában. Számonkérően méregette a másikat, a szőke tincsek árnyékában a kék szemek most közel sem tűntek olyan ártatlannak, szerénynek, mint általánosságban. - Igazán megtehetnéd, Boka.

Az idősebb fiú keserűen elnevette magát, ingének ujjával megtörölte az arcát, majd immáron ő maga is törökülésben foglalt helyet a domboldalon. Szelíden méregette az előtte ülő fiút, majd hagyta, hogy újabb cseppek buggyanjanak ki a szeméből, ismét eláztatva a bőrét.

- Mert nem vagy itt, pusztán az elmém gonosz játéka vagy. Meghaltál, Nemecsek - suttogta amilyen határozottan csak tudta, majd figyelte, ahogy a tömérdek pitypang, ami eddig a füvet tarkította, tova lett, a csokor kifolyt az ujjai közül. A szőke fiú alakja egészen lassan, mosolyogva halványult és Boka már hiába kapott utána, hogy még talán utoljára megérintse, összefonja csontos ujjait a sajátjával. Már csak egymaga volt a domboldalon, ahogy igazából mindig is, egy összetört szívű fiú, aki beleborzong a késő nyári szellő játékába.