Immortal Love

Chapter 1: Újabb kudarc

Elutasítva.

Már megint.

Steven Grant Rogers már számolni sem tudta, hányadik alkalommal kapta meg ezt a nyomdát a jelentkezési lapjára. Ez volt talán a negyedik körzet, ahol megpróbálkozott a belépéssel, de itt is azt mondták, mint a többi helyen: „Alkalmatlan. Ezzel csak megmentem az életét."

Jó, tény, hogy nem ő volt a legerősebb ember New Yorkban. Vézna volt, alacsony, asztmás, tucatnyi más betegséggel. Valószínűleg az első bevetését sem élné túl a fronton. De akkor is, úgy érezte, nem tesz eleget a hazájáért. Minden egyes nap újabb és újabb kegyetlenségekről érkeztek hírek Európából, amiket a nácik követtek el ártatlanok ellen. Emberek vesztették el az otthonukat, a szeretteiket, az életüket. Steve csak annyit szeretett volna, hogy ez minél kevesebb emberrel történjen meg.

Sajnos ő maga is túlságosan jól ismerte a tahó embereket. Apró termete miatt örök céltáblája volt a zaklatóknak, akik előszeretettel verték meg Brooklyn különböző sikátoraiban. Elfuthatott volna, de akkor örökké menekülnie kellene. Inkább mindig ott maradt és harcolt, hiába tudta, hogy semmi esélye, főleg, ha többen is voltak.

Ilyen vidám gondolatokkal hagyta el az irodát, honfitársai gúnyos és lenéző pillantásaitól kísérve. Szinte hallotta is, hogy összesúgnak a háta mögött: „Ennyire meg akarja öletni magát? Komolyan azt hitte, hogy katona lehet? Még a holnapot is csak nehézkesen érheti meg." Steve már megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a megjegyzéseket. Édesanyja mindig azt mondta neki, hogy az ember erejét nem az izmai, hanem a szíve mutatja meg. Kár, hogy ez a gondolat nem volt híres a tahók körében; bár, akkor már nem is lettek volna tahók.

Steve a közeli moziba ment, hogy elterelje a gondolatait. Nem is nézte, milyen filmre vesz jegyet, csak beült az első terembe és várta, hogy kezdődjön a vetítés.

Ahogy az várható volt, a film előtt bejátszottak egy összevágott hirdetést a háborúról, ami tőlük több ezer kilométerre dúlt. Tankok, sebesültek, romba dőlt otthonok, tönkrement életek. Steve sosem tudta megunni ezt, és bár a látványnak el kellett volna tántorítani őt a harctól, a filmet látva csak még inkább úgy érezte, hogy a harcmezőn a helye. Nincs joga kevesebbet tenni az országáért, mint a többi katonának.

Lopva körülnézett a teremben. Látta, hogy néhány nő igyekszik uralkodni magán, mások azonban nem tudták visszafojtani a könnyeiket. Nyilván a férjük vagy a testvérük is odaát volt, hogy harcoljon. Steve örült, hogy legalább neki nem volt senkije, aki aggódhatott volna miatta. Édesanyja már hét éve halott volt, apja pedig a Nagy Háború alatt halt meg mustárgáz miatt. Ennek ellenére mindig előtört benne a szimpátia, amit az aggódó asszonyok látványa váltott ki belőle.

Sajnos ezzel nem mindenki volt így.

- Kit érdekel? Kezdjék már a filmet!

A Steve előtt pár sorral előrébb ülő fickó kiabált. Bár többen hátrafordultak, hogy szemrehányóan rápillantsanak, az illető nem olyannak nézett ki, mint akit érdekelt volna.

- Mi lesz már, elég ebből! Kezdjék már a rajzfilmet!

- Ne legyél tahó! - fakadt ki Steve, aki képtelen volt tovább visszafogni magát.

A fickó erre felállt a székéből és gúnyosan vigyorogva állt meg Steve széke előtt. A fiú jó nagyot sóhajtott és igyekezett nem látványosan nyelni egyet. A kiabáló legalább három fejjel magasabb volt nála és a tekintetéből Steve egyből kitalálta, hogy ő is tudja, hogy nyert ügye van - pedig nem tűnt valami nagy észlénynek.

A francba, futott át az agyán. Ismét egy bunyó.

- Gyere ki, rendezzük le ott. - Ezzel a fickó megragadta Steve grabancát és kirángatta őt a mozi melletti sikátorba.