Immortal Love

Chapter 11: Csillagos hős, aki győz

Steve rezignáltan tűrte, hogy Lottie újra és újra vért vegyen tőle, mivel a gondolatai messzebb jártak, mint korábban valaha (és persze új testfelépítése is segített, hiszen izmainak hála sokkal kevésbé fájt ez az egész művelet, mint korábban egyetlen injekció). Még mindig a tegnapi események hatása alatt állt: látta maga előtt Dr Erskine összerogyó testét, ahogy végleg lehunyta a szemét, felrémlettek előtte a HYDRA ügynök üldözésének jelenetei, és a férfi eszelős tekintete, miközben a méregtől haldoklott. Hiába kapta el, lényegében semmit sem ért el vele, mivel még azelőtt meghalt, hogy bármit is elárult volna. Csak a holttestét tudta visszacipelni az antikváriumban elrejtett bázisra, és a hírt, hogy egy bizonyos HYDRA küldte a kémet, hogy megszerezze a szérumot és végezzen Dr Erskine-nel.

A doktor gondolatára ismét összeszorult a szíve. Egész élete munkája lényegében benne összpontosult, mivel az utolsó fiola összetört és a tudós pontosan a kémektől tartva sehová sem írta le a szérum összetételét, így a titkot magával vitte a sírba. Steve úgy érezte, hogy Dr Erskine a semmiért halt meg és ez jobban kiborította, mint maga a tény, hogy az első ember, aki tényleg hitt benne, halott volt.

Egyetlen pillantás Lottie-ra elég volt, hogy megbizonyosodjon róla, a nő ugyanúgy érzett, ahogy ő. Kissé elveszetten pakolászott a laborban a felfordulás után, és bár igyekezett uralkodni az arcvonásain, a testbeszéde elárulta őt. Miután Steve leadta a jelentéseit Phillips ezredesnek, őt és Lottie-t visszaküldték a táborba, hogy összeszedjék a holmijukat és meghagyták nekik, hogy másnap azokkal együtt jelentkezzenek a kikötőben felállított rögtönzött létesítményben, ahová a lefoglalt víz alatti járművet szállították.

Az úton egyikük sem szólt semmit, bár Steve érezte, hogy az őket kísérő rendészek időről időre rápillantottak és úgy mérték végig, mint valami csodabogarat. Igaz, még mindig mezítláb volt és ő maga is akkor kezdte úgy igazán felfogni új testfelépítésének mikéntjét. Lottie egészen aprónak tűnt, ahogy mellette ült és kibámult az ablakon a naplementébe, és ezt még nehezebben tudta megemészteni, mint azt, hogy át tud ugrani egy három méteres kerítést.

A táborban mindenki veszettül pakolt, így Steve-re nem sok figyelem hárult, ami kész felüdülés volt a kocsi platójában töltött idő után. A barakk ugyanolyan üres volt, mint ahogy reggel hagyta, bár az ágyán egy új egyenruha várta, amit gyorsan fel is vett. Érdekes módon az, hogy egészen idáig mezítláb volt, nem befolyásolta a lába hőmérsékletét, pedig korábban öt perc után már jéghideg volt a bőre.

Ám Steve-t nem tudták érdekelni ezek a változások. Dr Erskine halott volt. Mi értelme ezeknek az új felfedezéseknek, ha egyszer a doktor nem láthatta a saját szemével?

Miután elkészült, leroskadt az ágyára és az előtte lévő összecsukott ágyat bámulta, amin nem egészen tizenkét órája még Dr Erskine ült és snapszot iszogatott. Most pedig már nem élt. Steve érezte, hogyan gyűlnek benne a harag és az elszántság, hogy szembeszálljon a HYDRA-val, bármit is takarjon ez, így tisztelegve a doktor emléke előtt. Erre azonban egy újabb gondolat merült fel benne: vajon mi lett a holttesttel? Megkapta a megérdemelt végtisztességet? Hol fogják eltemetni? Vajon volt itt vagy esetleg Németországban családja, akik sosem fogják megtudni, miért halt meg?

Ekkor kopogtattak és Steve-nek nem kellett még odanéznie sem, hogy tudja, ki érkezik. Csak kiszólt, hogy „Szabad!" és várt, amíg Lottie odasétált hozzá és leült mellé.

- Nem tudtam mit tenni - tört ki Steve szinte mentegetőzve több percnyi hallgatás után. - Mérget nyelt, mielőtt bármit is kiszedhettem volna belőle...

- Tudom - szakította félbe Lottie halkan. - Ciántabletta. Felismertem a mérgezés tüneteit.

Steve csak bólintott.