Együttállás

Prológus

Szemem mossa eső, arcom nedves. Fázom, sosem fáztam még ennyire. Messzebb és messzebb jutok, az idő telik. Eláztam, csupa víz vagyok. Vajon észrevették már? Nehéz a zsákom. Messzebb kell jutnom. Hogyan állhatnék meg pont most? Tovább kell mennem. A leheletem követem, a sötétben világít előttem. A bakancsom óriási zajt csap, az esőt elnyomja, csak a lépteimet hallom. Hogyan lehet valami ennyire hangos? Tényleg megtettem. Fogtam mindent amim volt, jó magasra emeltem és egy másodperc alatt elhullott minden mihelyst kiléptem azon az ajtón. Így kell befejezni valamit? Valami olyat, amiről gyerekkorod óta azt gondolod lehetetlen elengedni. Emberek szerte a világban képtelenek kilépni azon az ajtón, vagy ha ki is lépnek, ötven centi, tizenkét méter után vissza is fordulnak. Miért olyan nehéz ez? Vicces hogy ezt mondom, tizenhét év kellett hozzá, hogy ne csak centiket és métereket tegyek, hanem mondjuk háromszáz ötven kilométert. Talán még most is lenne visszaút. De mi ez a kis fájdalom ahhoz képest, amivel eddig éltem? Mosolygok.
- Nincs kedvem a tyúkszaros élethez többé. - Ordítom.
Nyugat-Virginia mindent összevetve csodás. Ez a természet, amit az utóbbi napokban tapasztaltam, minden csodálatomat feléleszti. Fulladozom benne, tulajdonképpen már annyira, hogy valóban is fulladozom. Az eső megállíthatatlan Nyugat istenverte Virginiában. Eleinte még nem zavart annyira, sőt kellemes is volt. Az illatok, a frissesség. De könyörgöm, egész nap? És természetesen, mindez akkor történik, amikor gyalog kell közlekednem. Amikor öt órán át ültem a buszon, hát persze hogy végig sütött a nap és olyan tiszta volt az ég, mintha csak festve lett volna. Fogalmam sincs, hogyan ázhat át egy esőkabát, mert már mindenem átázott. Az ujjaim vége olyanok, mint amikor egy órát pácolódik az ember a kényelmes kádjában, és még a bőr is meglazul és beráncosul. De ez most nem valami kényelmes, és talán ilyenkor jön el az idő, amikor az emberek kizökkennek és visszafordulnak. Mintha valaki csak megírta volna ezt a részt, mert ahogyan belekezdtem ebbe a gondolatba megláttam a messzi, mégis tiszta sárgás fényeket. A piros és fehér sátrak tornyosulása a sötétben is jól látható, csak állok és éreztem, ahogyan hívogat. Elindulok, és végre már az eső is eláll.
Egész eddigi utamon megfontoltság és tervezés követte döntéseimet. Viszont állatias ösztöneim, mintha jól kacagva csak egy kézmozdulattal felborították volna a kis asztalt, amire ezeket helyeztem. Minden erőmmel csak azon vagyok, hogy minél közelebb kerüljek. A sáros talaj csúszós lefelé, kövekben és az aljnövényzetben bukdácsolok, de nem érdekel, csak megyek. Kiérve az erdőből, pár méternyire a sátrak mellett megállok. A fények nem világítanak meg, ahhoz még messze vagyok. Keresnem kell valamit, figyelni kezdek: hangokra, mozgásokra és a környezetre. A cirkusz egy nagyobb tisztáson fekszik, kisebb-nagyobb sátrak és lakókocsik terülnek el a fő sátor körül. Előttem több kerítés és ketrec, amelyekben alvó állatokat fedezek fel. A fények engedik, hogy messzebb is lássak, így nyilvánvaló számomra, hogy a cirkusz végében vagyok, mert egy út fut elől az erdő és a tisztás között. Minden csendes és nyugodt. Lenézek az órámra 3:12. Nem meglepő, ilyenkor még a cirkuszban is alszanak. Aztán elindulok, körül vágok a ketrecek és kerítések között. Fogalmam sincs, hogy valóban olyan hangosan csattogok-e a sárban, mint amilyennek én azt gondolom, de szerencsére egy állat sem lett erre figyelmes. Megállok egy kékre festett, kopott lakókocsi mellett és észreveszek egy bambusz fáklyát. Aztán belém hasít a tudat, hogy ha eddig esett, akkor ezt valaki mostanában gyújthatta meg.
- Ki vagy, útonálló vagy barát? - Szól egy mély rekedtes hang.
Megrezzenek és elakad a lélegzetem. Nem tudom eldönteni, hogy ezt valójában is hallom vagy csak a képzeletem szórakozik velem, de válaszolok.
- Barát. - Felelem halkan, elcsukló hanggal.
Ezt követően a sötétből előlép egy ősz hajú, szikár öregember rám tartott puskával a kezében. Az idő múlása megmutatkozott rajta. Ráncos arca még a bambusz fáklya kis fényében is jól látható, szeme sötét. Erősnek és ránézésre olyannak tűnik, aki tudja mit kell tennie, ha valami nem úgy alakulna, ahogyan azt ő gondolja. Meghátrálok.
- Nézze, én nem akarok kellemetlenséget okozni, már megyek is. - Krákogom hadarva, és felemelem a kezemet.
Ezelőtt még sosem láttam a valóságban embert fegyverrel, és nem ismertem azt az arcot, ami kész azonnal cselekedni, ha szükség van rá. Most pedig pont egy ilyen arccal nézek farkasszemet. Hirtelen minden fájdalmamat elfelejtem és csak a félelmet érzem, ami arra késztet, hogy rohanjak.
Úgy megindulok, ahogyan még soha életemben. A futásra koncentrálok, nem érdekel, hogy a sötétségen kívül mást nem látok, csak haladok vissza az erdő felé. Még nincs itt az ideje annak, hogy ez az út, amit elkezdtem ilyen hamar véget is érjen, nem lehetek ennyire szerencsétlen. Olyan gyorsan futok, hogy szinte már nem is érzem a testem, csak azt, ahogyan váratlanul belecsapódok egy fába és még mielőtt hátra esnék az ütközés utáni csapódástól rájövök arra, hogy ez nem egy fa, mert értem nyúl és megragadja a karomat. Aztán minden elsötétül.