Lygavarir

VI.

Az öreg halász nem válaszol azonnal, némileg megilletődve pislog fel a mellénybe és őzbarna bőrnadrágba öltözött nőre, akinek általában jó szolgálatot tevő alkarvértjében kezd síkosra izzadni a bőre. Nóatúnban számottevően melegebb van, mint a fővárosban.

– Igen – feleli végül az öregember. – De a ló nem jöhet...

– Persze. – Sif szórakozottan megsimogatja fekete ménje fejét, aki legelnivaló híján a homokot kapálja jobb mellső lábával. – Akad itt valaki, akire rábízhatnám? – Nem meri lefogadni, hogy tekintélyt parancsoló külleme elég biztosíték arra, hogy ne merjék ellopni a lovát, de nincs más választása.

Szerencséjére a tar fejű halász felajánlja, hogy vigyáz a hátasra, néhány csilingelő tallér ellenében. A nő erre odadob pár érmét a férfi fiának, aki vigyorogva ráharap a pénzre, majd nyugtázva, hogy valódi, átveszi Sif lovának kantárszárát, és az egyik szalmafedelű kunyhóhoz vezeti, ami egy kisebb füves területen áll a parttól nem messze.

Amíg az öreg halász a tengerből kimagasló épülethez evez vele, Sif leveszi feleslegesnek (és kínzóan forrónak) ítélt alkarvértjeit, és kutyafuttában megmossa az arcát. A több napos út után nem lesz épp a legelegánsabb a tengervidék ura előtt, de ez annyira nem borzasztja el, elvégre harcos, nem fedeztetésre szánt kanca.

– Hahó! – kiáltja a nyálkás, zöld algarétegtől csúszós cölöpökhöz érve. Az egyik őr rögtön ott terem az építmény peremén, a kezében számszeríjjal. – Sif vagyok, a királyi hadsereg alparancsnoka. Az uratokhoz érkeztem.

– Tudhat a jöttedről?

– Nem hinném.

– Akkor bejelentelek – harsogja a kék bajszú őr. – Ha fogad, bebocsátunk.

A férfi néhány percen belül visszaér. Sif eközben átad az öreg halásznak egy marék tallért, és megkéri, hogy várja meg, hogy dolgavégeztével visszatérhessen a partra.

– Itt várok – bólint rá a halász, és a csónak másik végéből elővesz egy kenderkötelet, amivel a legközelebb eső cölöphöz rögzíti a ladikot.

Sifet a festett bajszú őr átkíséri egy gyönyörű termen, melynek korallkék kőből emelt falaiba sellőket és hatalmas halak hátán lovagló, ruhátlan férfiakat véstek. Njörd nagyúr csarnokába egy tucat lépcsőn fel, majd egy kétszárnyú ajtón át vezet az út; a nő meglepődve szemrevételezi, hogy még a lépcsőfokok is díszítettek: tengericsillagok sora ékíti a tömör kőtömböket.

Njörd csarnokában kétoldalt hosszú padok sorakoznak. A kinti fény egy szintén tengericsillag alakú, hatalmas ablakon át ömlik be a helyiségbe, hátulról világítva meg a tengervidék urát, aki, egyértelművé téve, hogy nem számított vendégekre, nem tűnik sokkal előkelőbbnek, mint az őrök odakint. Felül nem is visel semmit, csupán egy piros és gyöngyfehér kagylókból készült nyakláncot, kékre színezett haja dúsan omlik terebélyes vállaira. Magas és erőteljes, egyben nyilvánvaló, hogy nem tiszta vérű áz; bőre rezes színezetű, s a szemeinek formája is árulkodó.

– Úrhölgy! – hajtja meg a fejét a nemes. – Üdvözöllek itt, az Olvadt Ég palotájában. Megvallom, kissé meglepett a látogatásod. Nem kaptam róla hírt.

– Saját döntésemből cselekedtem – mondja a nő, öklét tiszteletteljesen a szívére szorítva. Ami magát a tiszteletet illeti, még várat magára annak eldöntése, hogy komolyan gondolt-e. – Egy sürgető kérdésről szeretnék beszélni veled, aminek mibenléte nyilván világos számodra.

Njörd néhány másodpercig fürkészőn mered rá.

– Úgy sejtem, már tudsz mindenről. Megismerted a törekvéseinket.